Cs.ásztok drága olvsóim!
Az elmúlt majdnem egy hónapban, vagy többen nagyonnagyon elhanyagoltam kicsike blogocskámat, amiért furdal aminek furdalnia kell.
DE! Van mentségem :)) Az elmúlt időben összehoztam egy másik sztorit! Egy újat, egy jobbat, egy kevésbé nyálasat. Vagy nem.
Nnnos, tudom, hogy repesve várjátok, hogy annak a sorait olvashassátok, de engedelemtekkel nem zavarok be. Mivel már egyre kezelhetetlenebb mennyiségű iromány van a másik, eddig címet nem kapott fájlban (eddig négyszer hosszabb mint a mostani sztoricska) Ezért, csinálni fogok neki egy másik blogot.
Elég a rizsából, tádáá, íme az elhanyagolt, elfelejtett, sztori. Béke poraira, már nem írom régóta :))
Zenének egy kis klasszikust teszek be, tetszik akinek tetszik. Tegnap kedvet kaptam a születésem előtti számok újrahallgatásához, és most még mindig nosztalgikus hangulatban vagyok, ez a nagy kemény helyzet.
Drága olvasóim! Örömmel tudatom veletek, hogy ezt a sztorit nemsokára befejezem, és már írok egy másikat is. Abból olyan 4 fejezet van meg :))
Nos, következzen egy kis zene, köszönet Szancsukának
Folytatásért katt a továbbra :)))
Helóka, még élek :)
Tudom, nem tettem ki új részeket...
Tudom, köcsögség...
Tudom, úgysem olvassa senki...
Tudom, ha valaki eddig olvasta, az már nem olvassa....
De csak azért is kirakom! Csak, hogy jobban érezzem magam. És ha ezt most olvasod, az Isten őrizze meg jó szokásodat, gyere vissza máskor is!
És ha még ezt is olvasod, akkor igazán elolvashatnád az egész részt is. a kedvemért, kérlek. - kérlelte Luluka olvasóját bánatos kiskutya szemekkel. Amúgy büszkén kijelentem, hogy a sztori pár napon belül kész lesz! Még egyetlen egy jelenetet tervezek megírni! Persze ti ennek még a felét nem olvastátok, ti még sokáig fogjátok a soraimat olvasgatni... Na jó nem bízom el magam :) A zenét, mint mindig, Szancsukának köszönhetem :))) Katt a továbbra és jó olvasást!
Sziasztok! Ehhez a részhez az ötletet Szancsukám adta, csakúgy mint a zenét!
A mai részt a Nickelback iránti rajongásom(unk) ihlette. Jó olvasást :))
- Matt, haver. Köszönöm, hogy vigyáztál Shade-re. És, hogy nem próbáltál meg ráhajtani. ezért igazán hálás vagyok. - Sunyi. Sunyi, cseles Clay.
- Öhm... Nincsmit Clay, érted bármit. - mosolygott zavartan Matt.
- Hú, mekkora köcsög vagy te, drága barátom. -Clay itt már felemelte a hangját. - Komolyan azt hitted, hogy eltitkolhatod előlem? És, hogy Shade majd falaz neked?
- Haver, az nem úgy volt, csak...
- Nincs csak, ez elég egyértelmű, takarodj innen mielőtt én doblak ki. -Clay még ilyen keményen is mennyire cuki volt, úristen.
Matt csalódottan kisétált, majd lement a lépcsőn. Én gratuláltam Clay-nek a jó kis alakításért, megcsókoltam, majd siettem Jennához. A lépcsőházban eszembe jutott valami. Visszaszaladtam, és felkaptam a cicát, akit azóta is etettünk, gondoztunk Clay-jel, de mégis Jennáé volt, és már aggódhatott érte. Tehát egy nagy, fehér macskával az oldalamon buszoztam el Jennáék házáig. Kicsit se néztek hülyének, á, dehogy. Majd amikor leszálltam a cuki kis buszmegállóban, beparáztam. Vissza akartam menni. De nem tehettem. Így hát most az egyszer nem átmásztam a kerítésen, hanem megnyomtam a csengőt. Egy picit vártam ott, majd elgondolkodtam, hogy most még elosonhatok. Ekkor kinyílt az ajtó, és Jenna papucsban, pizsamában, kómás fejjel kijött és kinyitotta a kaput. Örült nekem ,és egy picit szégyellte magát. Bementünk, és leültünk a nappaliba. A szülei nem voltak otthon. Jenna már nem tűnt olyan álmosnak mint öt perce.
- Shade én... nem is tudom, hol kezdjem.
- Nyugi, Clay mindent elmondott.
- Mindent? Ó, huhh. - Jenna nagyon megnyugodott. Afelől, hogy nem neki kell elmondania a kínos részeket, és hogy még ezután is itt vagyok, és nem utálom. -Shade, annyira sajnálom. Nagyon kiakadtam, amikor mondták, hogy mit kell tennem, és nem akartam megtenni de muszáj volt. Akkora bűntudatom volt, nem akartam ezt tenni veled. Főleg, hogy ezután az az idegbeteg nagybátyám meg üldözni kezdett. - mondta Jenna, és láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Én is immár könnyes szemmel megöleltem. Nagyon megnyugodtam, hogy mégsem tette ezt velem, hogy nem hagyott magamra, hogy végig itt volt, és tegnap megvédett. Hálás voltam neki.
- És akkor Clay most a pasid?
- Ömm... Igen -mondtam büszkén. - És neked akkor valami rokonod?
- Igen, a másodunokatestvérem. szép kis család. Na de ne erről beszéljünk, hanem rólatok. - Jenna olyan lelkes lett, mintha valami csajbulin lennék, hogy kibeszéljük a fiúkat.
- Rólunk? Mármint... Jenna! -szóltam a barátnőmre. Utálom ha olyan dolgokról faggatózik, ami nem tartozik rá.
- Na, Shade. Megöl a kíváncsiság. Szóval... Már...? -nézett jelentősségteljesen a barátnőm. Utáltam, ha ezt csinálja.
- Jenna, fejezd abba!
- Lécciléccilécii! -Jenna könyörgő üzemmódba kapcsolta magát.
- Jenna. Ne csináld már. Amúgy nem. Most örülsz? - Jenna látta, hogy nem akarok erről beszélni, úgyhogy inkább arra terelte a szót, hogy most mit tervezek. Vagyis, hogy hazakltözöm-e akkor Clay-től. A válaszom persze igen volt.
- De miért? - kérdezte a barátnőm.
- Anyáék nem is tudnak Clay-ről. És nem engednék, hogy ott lakjam nála. Tudod, jövő tanévben meg úgyis el kell mennem a főiskolára, és szeretném ezt az időt velük tölteni. Ó, tényleg. Anyáék. Ők úgy tudják, futni mentem. Hú, rohannom kell haza. Bocsi Jenna, majd felhívlak. -mondtam, majd már kint is voltam a kapuban. Puby-t persze ott hagytam, hiányozni fog a kis fickó, de Jenna nagyon szereti őt.
Elzötykölődtem a buszon a házunkig, majd próbáltam úgy lihegni, hogy elnyomja anyáék tekintetét a farmeromról, ami nem a legjobb futóruha. Nem is ment rosszul. A szobám kellemesen otthonosan kupis volt.
Amint épp ott pakolgattam, anyu bejött hozzám az egyre tisztuló kis szobámba.
- Shade, beszélnünk kell. - kezdte anyu aggodalmas hangon, majd leült az ágyamra. Én pedig mellé.
- Igen anya, mi az? Baj van?
- Nem, sőt, ellenkezőleg. Az üzletünk nagyon jól sikerült, sok jutalékot kaptunk a dologból. Így apáddal úgy döntöttünk, veszünk egy nagyobb lakást. de ne ijedj meg, csak valahol a környéken. Hazafelé a repülőn már ki is néztünk egyet. És ha nincs kifogásod, akkor még ma lebonyolítjuk az üzletet, és jövőhéten költözhetünk is.
- Anya, ez nagyszerű! Annyira örülök, biztos jó lesz! - Úristen, arról el is feledkeztem, hogy a lakásunk továbbra sem biztonságos. Huhh, probléma megoldva. - anyu, figyelj, ugye nem lenne baj, ha estére elmennék itthonról? Nem egész estére, 10-re itthon lennék.
- Csak nem randid van kicsim? - tette fel anyu a kérdést, amire vártam. Hát, Clay-t ígyis úgyis be kell mutatom nekik, és így egyszerűbb.
- De igen anya. -modntam, miközben lesütöttem a szemem.
- Jajj kicsim, ez csodálatos. És, milyen a srác?
- Anya, erről most nem szeretnék beszélni. De akkor én megyek is. - már délután öt óra lehetett. Amint anyu kiment, írtam Clay-nek egy sms-t, hogy találkozzunk valahol, mire ő felhívott, és közölte, hogy már útban van hozzánk, szeretné megismerni a szüleimet ha nem baj. Persze, hogy nem volt baj. Amint letettem a telefont, expressz sebességgel raktam rendet a szobámban, majd szóltam anyunak, aki nem bánt a dolgot, sőt, örült is. Apu kicsit morcos volt. Neki én vagyok az ő pici lánya, nem szereti, ha fiúzom.
Amikor Clay megérkezett, én már lent voltam a lépcsőháznál, hogy még beszélhessek vele a nagy találkozás előtt. Ő egy fekete pólót viselt, farmerrel, és tornacipővel. Passzoltunk egymáshoz, én egy fekete pántos pólóban voltam, hozzá farmerszoknyában, és tornacipőben persze.
Fent anyu és apu már teljes idilli családképként álltak az ajtóban. Megvolt a nagy találkozás, köszönés, udvariaskodás, majd, hogy elkerüljük a kínos nappaliban-ücsörgést, mondtam anyuéknak, hogy sietnünk kell, meg, hogy majd jövök. Clay udvariasan elköszönt, apouszívlapátot lóbál fenyegetően.
Clay-jel kézenfogva sétáltunk valamerre, és beszélgettünk.
- Szóval akkor kibékültetek Jennával, ugye?
- Igen, persze. Jajj, most valahogy olyan jó is meg rossz is. Jó, hogy nem azt tette velem, amit hittem, hogy tett. De rossz, mert így szeritnem egy fokkal nagyobb szarban vagyunk, mintha az lett volna amit hittem, hogy volt.
Elmeséltem Clay-nek, hogy elköltözünk, és neki is tetszett az ötlet, nem szívesen hagyta volna, hogy abban a lakásban maradjak. Kicsit szomorú volt, hogy elköltözöm tőle, egyemmeg.
- Na és most hova menjünk, mit csináljunk? -kérdeztem, amikor már ki tudja mennyi ideje, szerintem céltalanul sétáltunk.
- Elviszlek valahova. Meglepi lesz. - nem bírom a meglepiket, de ezt inkább Clay-nek nem említettem, olyan drága volt.
Kb 200 méter után, én sokkot kaptam az örömtől, Clay pedig büszkén rántotta elő a zsebéből a két koncertjegyet. A jegyek a színpad elé szóltak. És a kedvenc bandámra, a Nickelbackre. Úristen! Ezt nem hiszem el, egyszer említettem Clay-nek, hogy ez minden álmom, és neki eszébe jutott, amikor látott egy plakátot.
A nyakába ugrottam örömömben. Ez annyira jólesett, annyira figyelmes volt. Megejtettem egy gyors telefonhívást anyunak, hogy később megyek, majd rohantam is tombolni a többi rajongóval, és persze Clay-jel. Mit ne mondjak, a harmadik szám után, amit velem együtt végig énekelt, rájöttem, hogy nem csak én vagyok hatalmas rajongó kettőnk közül. Ennek is hihetetlenül örültem, nem hát még annak, hogy végre élőben láthatom a legeslegkedvencebb bandámat!
Kb. négy órát tomboltunk végig, miközben teli torokból ordítottuk a fantörpikusabbnál fantörpikusabb számokat, majd a ráadások alatt már csak vadul táncoltunk, mint két hülye, és mint mindenki körülöttünk. A banda olyan hajnali három körül ment el, én addigra ki voltam, a torkom fájt, és örültem, hogy ujjatlanban voltam, mert még így is melegem volt. Gondolom a fejem is szép kitombolt lehetett. De megérte, ez volt életem egyik legjobb estéje. Clay hazakísért, egészen a lépcsőházunk ajtajáig, vagyis pontosabban még be a lépcsőházunkhoz is, ahol megköszöntem neki ezt a fantasztikus estét, és, hogy mennyire gondolt rám. Egy ideig még beszélgettünk, majd úgy döntöttem, ideje felmennem, anyu már így is picit pipa lesz. Clay megölelt, majd adott egy hosszú, boldog csókot. Én azon kaptam magam, hogy a nyaka köré fonom a kezem, és közel húzom magamhoz. Már tényleg mennem kellett, anya hallhatta amikor bejöttem a lépcsőházba, és az lesz a vége, hogy le fog jönni. Még egyszer megöleltem Clay-t, majd adott egy kicsi jóéjtpuszit, és én felfelé vettem az irányt, ahol anyu egy picit dühös volt a késői kimaradásért, de mivel ő is imádja a Nickelbacket, rögtön arról kezdett faggatni, hogy melyik számokat játszották, miben voltak, mi volt a ráadás, meddig voltak, stb. Örülök, hogy még időben elkezdtem hallgattatni anyuval a számaikat.
Sziazstok :)) A mai zenéről annyit, hogy szerintem a Savin' me illik a mai rész történetéhez. És ezért is hálás vagyok Szancsukának !!! Jó olvasást :)))
És ma elég hosszú részecskét raktam ki, mert tegnap nem tudtam. Remélem megértitek, szülinapi bulira mentem, és elég későn értem haza :)))
Aztán végül kb. fél óra kiegyenlítetlen harcolás után, a fekete, aki számomra a pszcihopata volt, elfutott. Csak fogta magát és elfutott. Megfutamodott volna?! Nem hiszem. Lehet, rájött, hogy itt ma nem fog meghamikázni engem a drága. Ránéztem a megmentőimre. Egyre inkább Jenna és Clay jutott róluk eszembe. Főleg a szemükről. Szerencsére nem volt semmi bajuk, bár annak, aki engem Clay-re elékeztetett, volt egy nagy karcolás az arcán. De legalább semmi komolyabb bajuk nem lett. Nem tudtam, most mi lesz, de ők szerintem igen. elmentek. szépen, kecsesen elfutottak. Hát végülis mi mást csináltak volna?
Én még egy picit hitetlenkedtem, majd úgy döntöttem, meg sem próbálom felfogni a dolgot. Sétáltam tovább, de nagyon féltem... Az úton, a park mellett láttam a fék között egy-két elsuhanó árnyat, mintha végig követtek volna.
Végülis szerencsésen hazaéreztem. Miközben másztam fel a lépcsőn, elgondolkoztam, mit mondok a szüleimnek. Nem jutott eszembe semmi, így hát maradt a drága jó improvizálás.
- Shade, de jó, hogy itt vagy. - nyitott ajtót anyukám- Hol voltál? Annyira aggódtam, kicsim!
- Igen kislányom, hol voltál ilyen későn, csak nem bulizgattál egy kicsit?
A helyzet úgy tűnik adta magát, kihasználtam a dolgot.
- De... Nem hittem, hogy ma este jösztök haza, így elmentem a barátnőimmel bulizni. De nem csináltunk semmit. Csak az egyik haverunkhoz mentünk házibuliba.
Anyáék vagy túl fáradtak voltak, hogy végiggondolják a dolgot, hogy én nem vagyok bulizós típus, meg ilyenek, vagy megelégedtek vele, pedig tudták, hogy hazudok. Mindegy is volt. Megöleltem őket, beszélgettünk kicsit, majd kijelentettem, hogy fáradt vagyok, és elmentem a szobámba. Bent, ahogy magamra zártam az ajtót, összeomlottam. Lerogytam az ágy mellé, és most kivételesen ugyan nem sírtam, kétségbe voltam esve. Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Majdnem megölt egy vérfarkas, mire két másik véfarkas megmentett. Annyira hihetetlen volt. Ráadásul az egyik farkasnak olyan színű volt a bundája, mint Clay-nek a haja... és azok a bociszemek, az az értelmes nézés. A másik meg ugyanez, csak Jennában. Az utánozhatatlan vörösesszőke haj, a kék szem.
nem bírtam lenyugodni, ezt nem hagyhattam annyiban. Ezért kiagyaltam a tervet. Anyáék mindig sokáig alszanak, minimum reggel 10-ig , főleg ha fáradtan érnek haza egy útról. Ezért mindent szépen elterveztem, és hajnali fél ötig vártam ébren, mivel aludni azt nem tudtam.
Ötkor már a buszon ültem, átöltözve, anyáéknak meg hagytam egy üzenetet az asztalon, hogy reggel nagyon fájt még mindig a fejem ,ezért elmentem futni, majd jövök. Ez hihető volt, sokat jártam kora reggel futni. Én, a lustaság. Ez összeegyeztethetetlen volt szinte velem.
Szóval a kora reggeli buszon ültem, szinte egyedül, és Clay háza felé zötykölődtem. Muszáj volt beszélnem vele. Meg kellett tudnom az igazat. De magamnak sem mertem bevallani, akkor ez hogy fog menni? Mindegy, már késő, nem futamodhatok meg, gondoltam, mikor bementem a lépcsőházba.
Az ajtót Matt nyitotta ki, akit most legkevésbé sem akartam látni.
- Shade te meg... hova tűntél tegnap este?
- Te is tudsz mindent, ugye? Tudsz mindenről, de nem mondtad el, mi? -rontottam szinte a fiúnak. Nem így terveztem, de hát improvizálás 4evör! Matten látszott, az a "lebuktam" arckifejezés, és csöndesen megmondta, hogy Clay a szobájában alszik, menjek csak be hozzá, majd ő is visszafeküdt aludni. Én pedig lassan a hálószoba felé mentem, majd a kilincsen tartottam a kezem egy ideig, biztattam magam, és benyitottam.
Bent, Clay nagyon békésen aludt, de látszott rajta, hogy igen fáradt. Aranyosan szuszogott, és ott, abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy ő lett volna az a... vérfarkas tegnap. De aztán ránéztem az arcára. Két nagy, friss karcolás volt a szép kis fejecskéjén. Ez irronikus. Vagy nem vagyok komplett őrült. Nem volt szívem felkelteni, biztos nagyon fáradt volt, így hát befeküdtem mellé az ágyba. Odabújtam hozzá, amire nem kelt fel, ennek örültem. Volt időm gondolkodni. Tehát Clay vérfarkas lenne? És akkor az üldözőm is? De akkor Clay tudta... meg akkor Jenna is tudta... úristen, nem nem ez nem lehet, nem tehették ezt.- győzködtem magam.
Majd eltökéltem, hogy nem is gondolkozok inkább ezen, majd megtudom. Néztem hát Clay-t. Annyira békés volt, ahogy aludt. Ő volt az, akit szerettem. Akármi is, én szeretem. És ő szeret engem. Ennyi. Egyszerű a dolog, akármilyen bonyolult is.
Olyan délután kettő körül járhatott, amikor én már ki tudja mióta feküdtem ott, és... élveztem Clay közelségét, amikor Clay felébredt. Meglepődött, hogy engem ott talál, cipőben, farmerben és pulcsiban ott feküdni mellette.
- Jó reggelt. - mondtam mosolyogva. - szerintem meg kéne beszélnünk valamit.
- Szerintem is. -mondta Clay, majd vett egy nagy levegőt.
- Szeritnem ekzdjük azzal, hogy... az te voltál tegnap?
- Igen. Én voltam és... Jenna.
- Ezt összeraktam. -mondtam picit morcosan.
- Tudtam, hogy össze fogod. Okos vagy te. -mosolygott- De hidd el, ez nem így volt megtervezve.
- Szóval... akkor te most mi a fene vagy? Vérfarkas?
- Ömm... igen.
- És... mióta?
- Elég régóta. Figyelj, gondolom ha már ezt tudod, ideje megtudnod a teljes igazságot. -én figyelni kezdtem, mire ő folytatta- Szóval... akkor este amikor Jenna elment hozzád, akkor... Ne haragudj rá, tisztára kivolt, nem akarta ezt tenni veled. A lényeg, hogy a pasi, aki üldözött... gondolom rájöttél, hogy az is... vérfarkas. szóval ő benne volt a dologban. És úgy volt megbeszélve, hogy csak rádijesztünk, aztán békén hagyunk.
- Micsoda? Vagyis Jenna nem is látott semmi gyilkosságot, nem is üldözték, stb?
- Nem. Tudod, az idősebbek úgy gondolták, nem maradhat itt a régi életében, miután átváltozott. Féltek, hogy elmondja például neked. Ő nem akarta ezt tenni ,de muszáj volt. Aztán reggel ő elment. És itt mindenki azthitte, hogy ezzel be is fejeződött. Én is. De mindig is utáltam azt a hapsit, aki most a gonosz követő szerepét viselte. Mindigis gonosz volt, vagyis nem gonosz... csak be akarta tartatni a szabályokat. Minden áron. Tehát ő azt hitte, hogy Jenna kitálalt neked, de nem akarta Jennát bajba sodorni, úgy gondolta, elinézi a dolgot ő maga. Én ezt megneszeltem, és ezért követtelek. És ezért mentem oda hozzád. Hogy megvédjelek. És én is el akartam mondani neked a dolgot, annyira sajnáltalak. De az nem segített volna a helyzeten, csak még jobban bajba keveredtél volna. De közben beléd szerettem. És szeretlek.
- Ó, Clay. Ez... hihetetlen. Szóval ez a pasi meg akart ölni engem tegnap este? Csak, mert azt hitte, hogy én tudom, hogy Jenna... mi?
- Igen. Annyira sajnálom. És mióta Jenna is tudta a teljes dolgot, azt akarta, hogy mondjam el neked. Ő nem akart téged belekeverni, szörnyű bűntudata volt. De úgy gondoltuk, hogy leszámolunk vele... tegnap este. Ám amikor követtük, megéreztünk téged. Én tudtam, hogy össze fogod rakni a dolgot, de nem tehettem mást, meg kellett, hogy mentselek.
- Ez annyira aranyos, köszönöm szépen. Nem hiszem el még mindig. Te komoly vérfarkas vagy?
- Igen... ijesztőnek találod?
- Nem, ez király. - mondtam, majd mindketten nevettünk. Én hozzábújtam, és annyira boldog voltam. Ő is. Sokkal nyugodtabb volt, és nem volt feszült. Mindent tudtam, nem kellett titkolóznia. Meg szerintem titkon attól is félt, hogy amikor megtudom, elájulok, és félni fogok tőle. És megnyugodott, hogy... hát, hogy nem az állatot látom benne.
- Sajnálom az arcod. - böktem ki, éppen a sebein végigsimítva az ujjam, amiket tegnap szerzett.
- Ugyan, ennyit bármikor bevállalok érted. De azért próbálj ne bajba keveredni. Erről jut eszembe, te mit kerestél az utcán egyedül?
- Anyukmék hívtak, hogy otthon vannak. És én nem tehettem mást, nem lehettek ebban a lakásban. Veszélyes volt. Vagyis még most is veszélyes. Gondolom.
- Igen, még most is. De szerintem már nem ott fog keresni téged. És most már biztos afelől, hogy tudod, és szerintem azt is tudja, hogy khm... együtt vagyunk.
- Itt is kereshet?
- Nem, itt szerintem nem. Nem tudja, hogy itt lakom. Nem bíztam benne, ezért nem is beszéltünk, soha.
Ezen már nem nagyon volt mit beszélni. Most nekem lett elegem a hallgatásból, és én csókoltam meg Clay-t. Ő szerintem még mindig nem hitte el, hogy ezek után is... nos, hogy szeretem. És annyira megkönnyebbült volt, olyan felhőtlen. Clay megfogta a fejem, felemelte, és a szemembe nézett.
- Annyira szeretlek. Úgy féltem, hogy bajod esik.
- Nem kell engem félteni, alapjáraton nem vagyok ilyen szerencsétlen.
- Biztos vagy te ebben?
- Hát... fogjuk rá.
Nekem ekkor eszembe jutott a tegnap este. Matt. Hogy mekkora tapló volt. El kellett mondanom Clay-nek, őszintének kell lennem vele. De nem akartam, hogy miattam veszekedjenek. Viszont Clay-nek tudnia kell, milyen barátja van. Így hát nagyot sóhalytottam, majd egy picit kibújtam Clay öleléséből, és törökülésbe ültem.
- Clay, el kell mondanom neked valamit.
- Ez nem jól kezdődik. -mondta Clay, majd figyelt, de közben gondolkozott.
- Tegnap este. Amikor elmentél. Én azt hittem, egy lánnyal beszélsz, és hozzá mész. Mármint Jenna is lány, de érted. Tudtam, hogy nem. de azt is tudtam, hogy nem az anyukádhoz mész. És... Matt odajött hozzám, és... - eszembe jutott az emlék, a pillanat, és megint elsírtam magam. Clay odacsúszott mellém az ágyon, és az ölébe ültetett, majd a hajamat simogatta. - És... megölelt. És meg akart csókolni, de én.. én nem engedtem. Én téged szeretlek. Ő meg azt mondta, hogy amiről nem tudsz az nem fáj neked. Nem értem, miért gondolta ezt. Hisz a legjobb barátod.
Clay elég dühösnek látszott, de emellett örült is, hogy még úgy is kitartottam mellette, hogy tudtam, hogy hazudott nekem. Nem úgy történt mint a cuki kis sorozatokban szokott, hogy a pasi idegbetegen kimegy, és szétveri a másikat. Ettől féltem igazából.
- Hát... Mattben csalódtam. sejtettem, hogy ez lesz. Pedig direkt meg is kértem. És neki csak vigyáznia kellett volna rád. - mondta Clay a helyzethez képest viszonylag nyugodtan- De... köszönöm, hogy bíztál bennem, Shade.
- Ugyan, én... mondjuk úgy, hogy legbelül tudtam. Csak nem akartam elhinni. - mondtam neki. Clay megfogta az állam, felfelé emelte, és megcsókolt. Rövid csók volt, de annyira aranyos. Annyira szerettem, mint még soha senkit, ilyen értelemben persze.
- És... Nem gondolod, hogy lenne egy kis megbeszélnivalód Jennával?
- De, de. Szerintem is helyre kéne raknunk egyet s mást.
Clay még adott egy hihetetlenül édes puszit a homlokomra, majd mindketten felálltunk, és a nappali felé vettük az irányt. Én anélkül az ajtó felé mentem, hogy Mattre egy pillantást is vetettem volna. Még jó, hogy cipőben voltam, és azzal nem kellett időt töltenem. Clay közben csendesen leült Matt mellé, aki engem nézett, ideges tekintettel. Ekkor már nekem is muszáj volt odanéznem. Clay nem látszott dühösnek, de szerintem az volt.
Sziasztok drága olvasóim! Ehhez a részhez annyit fűznék, hogy izgalmas, és ha logikusan gondolkodtok, mivel elég rávezetést beleírtam, rájösztök egyre s másra. Ám ne féljetek, a történetnek itt még koránt sincs vége.
- Gyere be. -mondtam szipogva, majd próbáltam a kezemmel eltüntetni a sírás nyomait az arcomról, de amint Matt reakcióján látszott, a dolog nem jött össze.
- Mi a baj Shade?
- Semmi. -mondtam még mindig hüppögve.
- De az emberek nem szoktak csak úgy sírni, mert például unatkoznak. - mondta a fiú, és leült mellém az ágyra. Erre nem mondtam semmit, csak az immár vöröses árnyalatú szememet törölgettem. Matt átkarolta a vállamat, és hagyta, hogy megnyugodjak nagyjából. Ami jó volt, de sejtettem mire készül. És igazam volt. A fiú megfogta az állam, felfelé fordította a fejem, így a szemembe nézett. Be kell vallanom, nagyon szép szemekkel büszkélkedhet a srác. De én nem tehettem ezt. Akármennyire is gyanús volt nekem Clay, ő soha nem csalna meg. "Vagy mégis... Ugyan, ne álltasd magad, nem te vagy az egyetlen, a világegyetem közepe" mondta az a sunyi kis hangocska ismételten. És kezdtem megtörni. Megengedtem Mattnek, hogy a másik kezével is átöleljen, és egyre közelebb húzzon magához. Majd közelebb. Ekkor eszembe jutott a tegnap este. Clay azt mondta szeret. És én is szeretem őt. És ő nem tenné ezt velem. Én pedig nem csinálhatom ezt... úgymond bosszúból a legjobb barátjával. Nem lehetek olyan mint Rachel.
Így hát elhúzódtam Mattől, ami igencsak meglepte a fiút. Ez idegesítő volt. Azt hitte, ennyire könnyen kapható vagyok?
- Matt, mit csinálunk? Ez nem lehet. Clay a barátod. Nem teheted ezt vele. És én sem tehetem ezt vele.
- De miért? Amiről nem tud az nem fáj neki. - "És amiről te tudsz, az fáj neked. Feledtesd el magaddal a dolgot. Nem ekll mást tenned, csak engedned, hogy Matt megcsókoljon. Ennyi." kezd elegem lenni a kis hangocskából. Bárcsak kikapcsolhatnám.
- Ez igaz Matt. De ő a legjobb barátod. Képes lennél ezt tenni vele, amint kiteszi a lábát a házból?
- Szerintem te is sejted, hogy nem az anyukájához ment. - ez aljas húzás volt, Matt. Nagyon.
- Nem tudom. -mondtam elkeseredve. - De én bízom benne. És szeretem. Te meg... Dögölj meg! - mondtam, majd kiviharoztam a szobából. Amint kiértem, elkezdett csörögni a telefonom. Anya volt az. Most nem bírtam vele beszélni, de muszáj volt. Így hát kikapaszkodtam a tetőre, ami Clay nélkül ügyetlenül ment, majd felvettem a kitartóan csörgő telefonomat.
- Kislányom! Itt az anyád. Megmondanád nekem, hogy hol a francban vagy? -még nem hallottam anyát ennyire dühösnek.
- Miért, ti hol vagytok? - mondd, hogy nem otthon, kérlek!
- Itthon vagyunk. De te nem. - Francba!
- Izé... átjöttem Jennához....
- Ott már kerestünk, de nem voltál ott. Csak Jenna volt meg valami fiú.
- Fiú?! Milyen fiú? - És Jenna?!
- Hát valami barna hajú, magas, zöld szemű srác. De az nem lényeges. Azonnal gyere haza, Shade! - Mi?! Barna haj... Zöld szem... Magas. Clay? És Jennánál? És Jenna, otthon? Úristen, nem ez nem lehet.
- Persze anyu, azonnal megyek. -mondtam, majd lenyomtam.
Bemásztam, vagyis beestem, felvettem a cipőm, és leszaladtam a lépcsőház elé, majd hazafelé vettem az irányt. Alkonyodott. Félni kezdtem. Kedvem lett volna visszasprintelni a lakásba, és bezárkózni. De nem tehettem. Nem hagyhattam egyedül a szüleimet abban a lakásban. Fogalmam se mvolt, hogy mit fogok csinálni, hogy mit fogok nekik mondani, hova fogom őket vinni. Csak azt tudtam, hohy ott kell lennem velük.
Egyedül a kihalt, sötét utcán. Miközben egy pszcihopata gyilkos rád vadászik. Hülye ötlet. De nem gondolkodhattam, most a szüleimről volt szó. Akik aggódtak értem, pedig inkább magukért kellett volna aggódniuk. Ahogy ezen gondolkodtam, kétségbe estem. Tudtam, így nem mehetek haza, mit hinnének, hol voltam, hogy ilyen zaklatott lettem? Így hát megálltam, elgondolkoztam a dolgon. Nekidőltem egy lámpaoszlopnak, és a hideg vasnak nyomtam a fejem. zúgott a fülem. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Hogy így összejöttek nekem a dolgok. Majd amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, meghallottam. azt a hangot, amit kb. egy hónapja este. Vonyítást. De most nem az erdő felől. Hanem mögülem. Nem pont mögülem, de közelről. Veszélyesen közelről. Aztán morgás, majd valami elkezdett felém jönni, hallottam a hatalams mancsok cuppogását a vizes kövön. Hátborzongató volt.
Összeszorított fogakkal megfordultam. És igen, az volt amire számítottam, de reméltem, hogy csak megint túl élénk a fantáziám: Egy hatalmas éjfekete farkas közeledett felém, vicsorogva. Vagy inkább vigyorogva. Valahogy elékeztetett az üldözőmre. Olyan ijesztő volt, és... olyan félelem vett körbe mint akkor, amikor megláttam, hogy itt van. De ha lehet még rosszabb. Mert most tudtam, hogy nem fogok menekülni. Tudtam, hogy itt nekem most végem. A farkas... vagy vérfarkas akkor? -raktam össze a képet a fejemben- egyre csak közeledett, és büszkén, de egy állathoz túl értelemsen csillogott a szeme. Gonosz volt. Hirtelen arra vártam, hogy lepereg előttem az életem, kiemelve a fontosabb, szép pillanataimat, és meghalok. Reméltem, nem lesz fájdalmas. Reméltem, anyáék nem lesznek nagyon csalódottak. Csak tudtam volna velük beszélni legalább még egyszer. És Clay. Rá nem is gondoltam, az túl csöpögős lenne most ide.
Már nagyjából mindent végiggondoltam, a pszcihopata is közel járt... majd egyszer csak eltűnt előlem a nagy farkas alakja. Valami kisebb, világosabb ráugrott. És a nyomában jött egy picit nagyobb, sötétbarna szőrű... vérfarkas lehetett, a farkasok nem ilyen nagyok. Rám nézett, zöld bociszemeivel... ami nagyon furcsán mutatott egy farkason. Hirtelen Clay jutott róla eszembe. A másikra néztem, aki leteperte a nagy, fekete farkast. Annak hosszabb szőre volt, és vöröses szőke volt. Mint Jenna. Jenna?! Nem, az lehetetlen... de én már semmin nem lepődöm meg. Belecsöppentem egy vérfarkasos horrorfilm kellős közepébe, jobb ha követem a szerepem. Ideje sikoltozni, vagy elájulni. Egyik sem ment. A sikoltáshoz túlságosan féltem, az ájulást meg inkább későbbre tartogattam. Így csak bámultam, és nem hittem a szememnek. Durva volt. A két farkas nekiesett az egynek, mégis mintha kiegyenlítettek lennének az erővszonyokClay-re emlékeztetett, vagy kezdek képzelődni, ráugrott a feketére Rossz volt nézni, ahogy az leteperi, maga alá, majd megcsapja az arcát, amitől a Clay-re hasonlítónak vérezni kezdett a sebe. Annyira segíteni akartam valamit, de nem jutott eszembe jobb, mint az Eclipse-ben Bella "hősködése". Annyira hülye meg nem vagyok. Az agyam kikapcsolt, és csak néztem. És imádkoztam, hogy ne legyen a két "megmentőmnek" semmi baja.
Egyszer, mintha valami stratégia lenne, a két farkas egyszerre kezdett el hátrálni a nagy két oldalára. Majd, mintha egy jelre történt volna, amit nem láttam, egyszerre nekimentek. A fogukkal ,a karmukkal mindennel. Szinte nem is tudtam kivenni ,hogy melyik melyik. De nem tudták a földre kényszeríteni a nagy feketét.
A zene, ami ismételten csak Szancsukámnak köszönhettek, és én is köszönöm! :D Nickelback forever (L)
- Shade, ő itt a legjobb barátom, Matt. Matt, ő itt Shade. -mutatott be egymásnak mindket Clay.
- Heló. -nyújtott kezet Matt, aki első ránézésre is igen szimpatikus volt: Rövid, szőkésbarna haja volt, barna szeme, és mindig vigyorgott. Farmerben, és edzőcipőben volt, felül pedig dzsekiben, mivel esernyőt azt nem hozott magával, ez utóbb kiderült, bár a vizes táskájából, és dzsekijéből is meg tudtam állapítani.
Délután sokat beszélgettünk. Clay és Matt tényleg nagyon jó haverok voltak, ezer éve ismerték egymást.
- Szóval ti akkor... most együtt vagytok? - tette fel a kérdést, amire ... hát mondhatjuk, hogy vártam Matt.
- Öhm... Szerintem igen. - mosolygott rám Clay.
- Hát remélem is. -válaszoltam. Matt mintha kicsit, hogy is mondjam.. csalódott lett volna. Mintha nem erre számított volna.
Estefelé Matt felvetette, hogy megnézhetnénk egy filmet, mire én és Clay is röhögve tiltakoztunk. Maradt hát a tévéműsor. Három unalmas óra után, amit a srácok a kedvenc sorozatukon röhögtek végig, aminek én még a lényegét sem értettem, végre elmentünk lefeküdni. Clay még egy picit kiment Matthez, aki a kanapén foglalt helyet, mert meg akart vele beszélni valamit. Nem hallgatóztam ,esküszöm, de a vékony falak miatt sikerült néhány mondattöredéket elkapnom: Clay megkérte valamire Mattet, és azt mondta, hogy amíg ő elvan... Hova akar ez menni? Reméltem, hogy csak félrehallottam. Nem hagyhat itt. És aztán figyelmeztette Mattet, hogy ne is gondoljon rám. Rám? Miért gondolna rám? Ez fura. De nincs hozzá semmi közöm, így amikor kinyílt az ajtó, alvást színleltem, míg Clay befeküdt az ágyba és egy perc múlva már javában aludt. Alig tudtam elaludni, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Clay el akar menni.
Reggel amikor felkeltem, nem mertem megfordulni, mert attól féltem, hogy Clay nem lesz ott, a cucca eltűnt, és itt hagyott engem. bár legbelül tudtam, hogy ezt nem tenné meg, ezek a belső rétegeim alvás után fél- egy órával kezdenek el aktiválódni.
Így hát lassan, mondogatva magamnak, hogy ne legyek nyuszi, megfordultam, és hatalmas megkönnyebbülésemre, Clay félig ült az ágyon, és engem nézett, természetesen mosolyogva.
- Jó reggelt. - mondta, és a hangjából ítélve egy ideje fent lehet. Én erre álmosan mondtam egy "nekedis"-t, majd felültem és nyújtózkodói kezdtem két ásítás között. Majd visszadőltem, hogy pihenjek még egy kicsit, ám amikor letettem a hátam, picit megijedtem. Clay sunyi módon betette a hátam alá a kezét. Én is mindig ezt csináltam apukámmal. De az öt évesen volt. Nevettem egyet, mire ő a hátamnál fogva magához húzott és megölelt. Aranyosan. Olyan... szerelmesen.
- Szeretlek. -suttogta Clay a fülembe. Ettől annyira boldog lettem, mint még soha. Egy fiú sem mondta nekem még, hogy szeret. Soha. Jó, az apukám mondta, de az nem számít.
- Én is szeretlek. - mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Más eszembe sem jutott ,csak az, hogy szeretem.
Majd csókolózni kezdtünk. Valahogy így képzel el az ember egy romantikus reggeli jelenetet. Clay közben a hátamat simogatta, én pedig az alvástól kócos hajába túrtam. Clay megint a az Clay volt, akit szerettem. Nem volt olyan gondterhelt, mint az elmúlt hetekben. Csak csókolt.
A tökéletes pillanatot egy ajtó nyitás zavarta meg. Francokat Mattbe.
- Hoppá. -mondta belepirulva a helyzetbe Matt, amikor mindketten elég zavartan néztünk az ajtóban álló alakjára. -bocsi srácok, úgy látom megzavartam valamit. -mondta, majd kiment. Clay-jel egyszerre röhögtük el magunkat, majd adott egy puszit a homlokomra és elment zuhanyozni. Én átöltöztem egy buggyos térdnadrágba és egy pólóba, majd kikóvályogtam, és Mattről direkt tudomást sem véve kávét főztem, majd leültem a kanapéra, és bekapcsolta ma reggeli műsort.
- Shade, ne haragudj... az előbbiért. -ült le mellém Matt a kanapéra. Igazán nem tudott volna a négyszemélyes kanapén kicsit nm ilyen közel ülni hozzám. Úgy tűnik nem.
- Semmi baj Matt, szerintem felejtsük el.
- Lehet azt kéne. -mosolygott a srác. - és megígérem, hogy legközelebb kopogok.
- Azt megköszönném.
Aznap este én szokásom szerint elmentem zuhanyozni, majd ahogy kiléptem a fürdőből, és köszöntem a kanapén elterülő Mattnek aki focit nézett, meghallottam Clay hangját a tetőről. Szóval már nem esik, de jó, gondoltam. Felálltam a kis székre, és kidugtam a fejem. Clay éppen nem nézett erre, telefonált a drága.
- Igen, jó tudom. Holnap megyek, megígérem, ott leszek. Szia, oké. Nem, nem fogom, Szia- és lenyomta. Én hirtelen úgy tettem mintha még most másztam volna ki, és igyekeztem nem gondolni arra, kivel beszélhetett Clay, és van-e köze ennek ahhoz, amit tegnap hallottam, hogy el akar menni valahova.
- Szia Clay!
- Szia. -mosolygott rám hihetetlenül édesen, majd kézen fogott, és felhúzott maga mellé. Én mellé ültem a még picit vizes tetőre, és a vállára hajtottam a fejem. Ő átkarolt, és így néztük az eget. Nem volt felhő, így látszottak a csillagok is, és az égen a Hold ,ami már majdnem telihold volt. Erről eszembe jutott az iskolában töltött estém. De ki is vertem a gondolatot a fejemből. A pillanat ismételten tökéletes lett volna, ha nem kellett volna azt hallgatnunk, hogy alólunk nappaliban Matt mennyire örül a kedvenc focicsapata újabb és újabb góljainak, és mennyire utálja az ellenfelet.
Már éjfél fele lehetett, amikor végülis bementünk a tetőről, ahol megláttuk a nappali közepén az örömtáncot járó Mattet. Innen tudtuk, hogy a hazai csapat győzött. A srác túl boldog volt, hogy észrevegyen minket, így mi a felesleges beszélgetéstől megmenekülve belopóztunk a hálóba, és aludni mentünk. Befeküdtünk az ágyba, majd Clay közelebb húzódott hozzám.
- Nagyon zavar Matt? elég idegesítő gyerek, de igazán meg lehet szokni.
- Nem, hát.. igen érdekes egyéniség, de jófej azért.
- Örülök, hogy szimpatikus. - mondta Clay, és még a szinte semmi fénynél is láttam az arcán azt a hihetetlenül aranyos mosolyt. Adott egy jóéjtpuszitClay a tetőn. Előjött a féltékeny énem, és nagyon remélem, hogy nem egy lánnyal beszélt, és hogyha lánnyal beszélt akkor nem oda megy holnap. Istenem!
Valahogy nagy nehezen elaludtam, és most megint előjöttek a rémálmok. Már hiányoztak.
Reggel ahogy felkeltem, nem találtam magam mellett Clay-t. Jajj ne! Gyorsan kimentem a nappaliba, de szerencsére a két fiú, Matt és Clay az asztalnál ült, és egy-egy böhömnagy szendvicset ettek. Fogalmam sem volt, hogy fér be a szájukba, de nem is nagyon érdekelt.
A nap folyamán egyre zaklatottabb lettem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Clay esetleg egy lánnyal beszélt tegnap este.
- Shade, tudod... reggel hívott az apám, hogy tegnap autó balesetük volt, és ő jól van, de anyám a kórházban fekszik. És, hogy menjek be hozzá.
- Jajj úristen, szegény! Menj csak, persze.
- Biztos nem baj? Matt majd vigyáz rád. -Clay mintha szégyellte volna a dolgot. Mintha hazudott volna. És hát végülis...
- Nem dehogy, jobbulást kívánok anyukádnak.
Clay csak estefelé indult útnak. A szokásos bociszemekkel a szemembe nézett, és megígérte, hogy siet vissza hozzám, nem akar egyedül hagyni. És lassan, romantikusan megcsókolt, amitől máris hiányozni kezdett. Mattet vállon öklözte, és vetett rá egy igen kemény pillantást, majd elpoénkoda a dolgot, és miután mindketten a legjobbakat kívántuk az édesanyjának, Clay kiment az ajtón. Én még ott álltam pár percig, hátha itt hagyott valamit, majd elmentem átöltözni. Bezártam magam mögött az ajtót, leültem az ágyra, és elkezdtem gondolkozni. Clay tegnap beszélt valakivel telefonon, és azt mondta neki, hogy menni fog. És ma azt mondta, hogy az anyukájához kell mennie. Ez a történet gyanús. Nem akarok senkit meggyanúsítani, de szerintem Clay nem az anyukájához ment, hanem ahhoz, akivel tegnap beszélt. De nem, az nem lehet. Ő nem hazudhat nekem. De úgy tűnik mégis, mondta egy gonosz kis hangocska a fejemben.
Természetesen a könnyeim megintcsak potyogni kezdtek, miközben a már teliholdat bámultam az ablakon keresztül. Kopogtak. Matt, ki más?
Sziasztok drága olvasóim! Szeretném közölni veletek, hogy nagyon jól haladok, nem kell aggódnotok xD
A mai, és hozzáteszem a tegnapi zenét is nagyon köszönöm az én drága Szancsukámnak , akitől a többi zene is van, amiket írás közben hallgatok.
Jó olvasást :-)
Otthon, vagyis Clay-nél én természetesen azonnal zuhanyozni mentem, bár lehet, hogy késő és már megfáztam. Clay miután átöltözött a vizes ruhájából, adott enni Puby-nak, majd néhány régi pokrócból csinált neki helyet a hálószobában, az ágy mellett. De még mindig csak délután két óra volt. Leültünk tévézni, és ismételten hülye sorozatokkal ütöttük el az időt. Mígnem egyszercsak a telefonom a kanapé szélén elkezdett először világítani, majd csörögni. Megnéztem, ki keres: Anya volt.
- Francba!
- Mi a baj? Ki az? -aggodalmaskodott Clay.
- Anya. Remélem nem az van, hogy hazaért és nem talál sehol. Na, meg kel ltudnom. - gondolkodtam hangosan. - Szia anya!
- Szia kicsim. Hogy vagy?
- Jól vagyok köszi, ti...
- Hát kicsim figyelj... azért hívlak, mert egy ideig még itt kell maradnunk apáddal. Tudod, elhúzódott az üzlet. -Igen! Máskor nem örültem annak, ha anya később jött haza, de most nem volt biztonságos a lakásunkban. Senkinek. Szomorú.
- Ó, de kár. És, milyen Szlovénia?
- Csodálatos, egyszerűen varázslatos!
Nagyon sokat beszélgettem még anyával, elvégre elég régen láttam, és hiányzott. De hát ez van, ha az ember szülei üzletemberek. Kiskoromban nehéz volt nekik, mert nem hagyhattak itt, de most, 18 éves fejjel bátran egyedül hagynak. Ahogy anyuval beszéltem, elfogott a sírás. Világ életemben mindent elmondhattam neki, nem haragudott meg, csak segített. De most nem tehettem. Most még ő sem tudna segíteni, és csak felzaklatnám. Nem tehetem ezt vele.
Megfigyeltem, hogy amíg én telefonáltam, ami pedig nem egy kis idő volt, szokás szerint, Clay végig az ablaknál ült, és elég komor tekintettel bámult ki az ablakon. Nagyon gondolkozott valamin, de úgy látom nem talált ki semmit. Amikor anyával már a hatodik "szia, majd nemsokára beszélünk, szeretlek, hiányzol"-nál tartottunk, Clay kiszúrta, hogy hatalmas könnycseppek folynak le az arcomon. Erre felhagyott a nagybetűs gondolkozással, odajött, és mire kinyomtam a telefonomat, már engem ölelt. Én pedig sírni kezdtem. Az elmúlt napokban egyre többet sírok. Kezdek szánalmas lenni. De nem tehettem róla. Jól esett.
Clay hagyta, hogy kisírjam magam, majd megkérdezte, mi a baj. Akadozva ugyan, de elmondtam neki, hogy... hát igazából ez összetett probléma. Egyrészt, nagyon rossz volt azt taglalni anyának, hogy minden rendben, meg, hogy nem csinálok semmit. Hazudtam neki. Pedig tudom ,hogy nem kellett volna. Soha nem hazudtam neki, benne bíztam a legjobban a világon, neki mindent el mertem mondani. De ezt most nem mondhattam el. Akármilyen megértő, segítőkész, nem tudom mi lett volna vele. Összetörte volna. És, pedig nem tudott volna segíteni, hazautazott volna, amivel csak bajba keveri magát. Jobb így, hogy messze van. Így tudom csak megóvni .. magamtól, és ami velem jár. És amitől Clay-t nem tudtam. Ettől megint sírni kezdtem. Clay pedig csak ölelt, és próbált megnyugtatni, ami valljuk be rosszabbul ment neki, mint szokott. Annyira furcsa volt. Mintha nem is figyelt volna.
A délután egész hamar elment, és megint aludni mentünk. Én ismételten gyorsan elaludtam, és ma sem voltak rémálmaim. Kezdenek hiányozni.
Megint csak felkeltem az éjszaka közepén. Szétnéztem, egy békés szobára, és a mellettem szuszogó Clay-re számítva. Ehelyett mit látok? Clay az ágy végében ül, az ablak alatt, a függöny félig elhúzva, és a holdat bámulja. De elég ijesztően. Komolyan, már azt vártam, amikor kezd vonyítani.
- Clay, te mit csinálsz? -kérdeztem kómás hanggal, és a lehető legkevesebb agyigénybevétellel.
- Semmit... csak nem tudok aludni -mondta egy kicsit elgondolkodva, és nem olyan cukin mint szokta. Én nem tudtam aktivizálni az agyam még egy kis beszédre, ezért csak nagy nehezen felültem az ágyban, hogy elérjem a fiút, majd odahúztam magam mellé, jelezve ezzel, hogy aludjon mááár. Ő megfogadta a tanácsom, és míg én bakuckóztam, és úgy fordultam, hogy lássam, ő már aludt is. Ahhoz képest, hogy nem tudott aludni, elég hamar álomba zuhant. Most én is visszaaludtam.
Reggel egyedül ébredtem a kis cuki hálószobában. Ejj. Már megszoktam, hogy ez nem így van. Kimentem a konyhába, ahol a következő életkép tárult a szemem elé: Clay az asztalra támasztott fejjel, elég gondterhelten bambul ki a fejéből. Vajon miért ilyen mostanában? Valami rosszat tettem? Mintha ki sem mentem volna, Clay még mindig úgy ült. Elaludt volna? Leültem a vele szemben lévő egyetlen székre. Na, nem aludt.
- Mi van veled Clay?
- Semmi. Semmi nincs velem! - Clay cseppeeet kiakadt. Ilyennek még nem láttam- a 4 nap alatt, mióta ismerem.. heh...
- Öhm.. Biztos vagy te ebben? - Clay picit megrepesztette a cukifiú imidzsét..
- Igen biztos! Miért nem bírsz végre békén hagyni?!- kiabált. Nem ismertem rá.
- Hát jó! -mondtam sértődötten, majd elfordultam, és elmentem a hálóba. Nagyjából eddig bírtam, leültem az ágyra,amiből nemrég szálltam ki, és már sírtam is. Borzasztó. De csak mert nem hittem el a dolgot.
Nem telt bele sokba persze, Clay is utánam jött. Elég bűntudattelinek tűnt. Helyes. Leült mellém az ágyra, megfogta a kezem, és a szemembe nézett:
- Shade, annyira sajnálom. Ne haragudj rám ,csak annyira... féltelek. -úristen milyen bociszemekkel nézett! - és tegnap is annyira megijedtem... Attól félek, hogy nem tudlak megvédeni.. hogy valami bajod lesz. És emiatt vagyok ilyenen mostanában. Bocsáss meg nekem.
Nem szóltam semmit, csak átöleltem a fiút. Értettem én, és bár egy részem azt mondta, nem kell engem megvédeni, meg tudom védeni magamat, a másik részem, az érzelmes, aki mostanában sokszor győzedelemskedik az előbbi felett, annyira meghatódott, hogy szavakhoz sem jutott. Nem tudtam, mi zaklathatta fel lennyire Clay-t, és nagyon érdekelt, de nem akartam tolakodó lenni.
Már majdnem három hete hete, hogy Clay-nél voltam. Ez idő alatt néhányszor beszéltem anyukámmal, és ugyan mindig mondta, hogy még nem jöhetnek haza, sok dolguk van, mindig rossz kedvem lett a beszélgetésektől. Clay-nek is egyre rosszabb kedve lett, de neki nem tudom mitől. Az elmúlt héten szinte nem is láttuk az üldözőmet. Mintha feladta volna. Igaz, szerintem nem ezt tette, de akkor fogalmam sem volt, hogy miért nem követ már.
Egy szokásos esős délutánon, Clay azt mondta, beszélnie kell velem. Elég komor volt, egy picit beparáztam, hogy mit akar mondani.
- Shade. Tudod... teljesen kiment a fejemből a dolog. De már vagy egy hónapja megígértem a legjobb haveromnak, hogy egy ideig itt lakhat, amíg kicuccolnak az új lakásából. De ha téged zavar, akkor szívesen elküldöm- ezt picit szégyellősen mondta, és látszott rajta, hogy nem akarta lemondani a dolgot. Én persze nem tudtam, miért kér tőlem engedélyt. Az ő lakása, én is csak vendég vagyok. Így hát hevesen tiltakoztam az ellen, hogy lemondja a dolgot, aminek örült. Régóta nem láttam boldognak, mindig mintha valami problémán gondolkodott volna.
- Na és mikor jön... ez a haverod?
- Hát, az a helyzet, hogy ma délután. Ugye nem baj? - Clay-nek pedig szerintem nem szokása ennyire elfelejteni a dolgokat. Érdekes.
- Dehogy, mondom, tőlem nem kell engedélyt kérned. Én már így is elég hálás vagyok neked.
- Rendben, köszönöm. - Clay mintha már nem lett volna olyan gondterhelt. Mintha a legjobb barátja megoldást jelentene a problémára, amin eddig rágódott. Ennek örültem.
Mivel még csak reggel volt, és az eső szokás szerint szakadt- tökéletes nyári idő, még jó hogy nem mentünk ilyenkor nyaralni- hát betettünk egy filmet. Valami pocsék nyálas, romantikus film volt, pedig a címéből ítélve vígjátéknak hittük. A végére megint csak röhögtünk az egészen. Én megjegyeztem Clay-nek, hogy micsoda borzalmas filmjei vannak, de ő magyarázkodni kezdett a bociszemeivel, hogy fogalma sem volt, hogy ennyire fárasztóak. Ezzel hamar elment a délelőtt, és én már csak arra kaptam fel a fejem, hogy csengetnek a kaputelefonon. Clay gyorsan odaszaladt, szerintem nagyon várhatta ezt a bizonyos havert, majd beengedte a lépcsőházba.
Amikor a mai részt írtam, engem is kirázott a hideg, rendesen izgultam a saját szereplőimért, pedig én döntöm el, mi lesz velük.
Megjegyzem, még ígérhetek egy izgalmasabb jelenetet is.
Nem volt mit tenni, futottunk. A kocsi persze utánunk. Ezt nem tudom elhinni. Még reggelizni sem lehet nyugodtan. Futás közben elgondolkodtam, merre vagyunk. A városközpont ugye. Mi van közel a városközponthoz? Az iskolám! Ez az. Kicsit megálltam, elgondolkodni, merre lehet az iskola. Az út közepén. Gratulálok magamnak. Egyszer csak a hátam mögül hallottam egy autó egyre gyorsuló motorját. Teljesen elfagytam. Majd már csak annyit éreztem, hogy valaki elránt. Be egy kis, kihalt utcába. Szerencsére csak Clay volt az, a víztől zöld szemébe lógó hajjal. Egyetlen szó nélkül kézen fogtam, majd a kihalt utca vége felé húztam. A főtéren kötöttünk ki. Remek, innen már tudom az utat a gimnáziumom felé.
Nem telt bele öt percbe, már Jennáék kerítésén ügyeskedtük át magunkat. Clay valahogy annyira furcsa volt. Úgy tűnt, nem lepődik meg a kis tavon, amit Jenna anyukája telepített be a kert közepére, tavaly nyáron. Nem bukott el az elfektetett gereblyében, amit Jenna apukája túl lusta volt a helyére pakolni. Furcsa. Vagy csak túlzottan paranoiás vagyok. Szerintem az utóbbi.
Előszedtem a kedves kis kulcstartómat, amin az édes rongybaba már igencsak megszívta magát vízzel, majd kinyitottam a hatalmas ajtót, és ismételten Jennáék házában voltam. Clay még mindig furcsa volt, ugyanis nem túlzottan ijedt meg a lábát kajának néző Puby-tól, aki az elmúlt napokban igencsak lefogyott.
Miután megetettem szegény macskát, aki olyan hangosan dorombolt nekem, mint még soha, átöltöztem Jenna egyik ruhájába, az enyéimet meg kitettem száradni. Clay is ugyanezt tette, aki ezután elég viccesen festett Jenna apukájának ruháiban, így csak a fürdőköpenyét kölcsönözte ki. Már egészen lenyugodtam, amikor...
- Ööö... Shade. Igazán nem akarlak megijeszteni, de... -ez rosszul kezdődik- Szerintem az annak a pasinak kocsija, ami itt ment el a ház előtt. és megint elment.
- Francokat, miért nem lehet engem békén hagyni? -tört ki belőlem.- Biztos idáig követett, de szerintem azt már nem tudja melyik házba jöttünk be.
- Kapcsold le a villanyokat, gyorsan! - így is tettem, majd gyorsan, hangtalanul belapultunk az ablak alá, hogy ne lássa az árnyékunkat, ne hallja a mozgásunkat.
Körülbelül 20 perce lapíthattunk ott, a teljes sötétségben, én olyan 10 perce sírhattam, és Clay olyan 9 perc 58 másodperce tarthatott átölelve, és mondogatva, hogy "nyugodjak meg, nem lesz semmi baj" miközben ki-ki kukucskált az ablakon.
Amikor épp nyugodtan megállapítottuk volna, hogy felkelhetünk, mert Clay már nem látott semmit egy ideje az utcán, meghallottuk azt a vészjósló hangot. Egy kis kattanás, de annál ijesztőbb. Egy ajtó kattanása. Nem az a féle hang, amikor valaki kulccsal kinyitja az ajtót, hanem az, amikor feltörik. Ilyen kis sunyi, vészjósló kattanás, ami mintha azt mondaná: "Semmi esélyed, ne is próbálkozz, itt vagyok" , ami egy kicsit para lehet, főleg nekem, főleg most. Clay-jel halálsápadtan meredtünk egymásra, majd amikor meghallottuk azt a vérfagyasztó, víztől cuppogó cipődobogást a fa padlón, ami egyre hangosodott. Amikor már majdnem a nappali küszöbénél járt, Clay-nek hirtelen mintha eszébe jutott volna valami:
- Shade, add gyorsan a pulcsid!
- De miért? -kérdeztem, miközben már bújtam ki a pulcsiból.
- Csak add, gyorsan! - odaadtam neki. Erre ő kidobta a nyitott ablakon, és lecsapta az ablakot. Fogalmam sem volt, ez mire jó, de nem is nagyon érdekelt. Majd kézen fogott és már futottunk is lábujjhegyen.. fel a lépcsőn. Tudom, így utólag nem a leglogikusabb megoldás, de mentségünkre legyen, hogy a bejárati ajtóhoz a konyhán át vezet az út.
Fent a legutolsó szobába mentünk be, ami történetesen Jenna szobája volt. A falról a sötétben ha lehet, csak még ijesztőbben vigyorogtak rám a Jonas Brothers poszterek, amiktől néha még napfénynél is rettegtem. Szóval, egy ideje ott voltunk a szobában és füleltünk. Majd meghallottam a lépcső nyikorgásának összetéveszthetetlen hangját. Valószínűleg mi is ilyen hangot hallattunk ,ezért jön most fel a hapsi. Végighallgattuk, ahogy sorba benyit a szobákba, hátrafelé haladva, majd kb. a folyosó közepén fantasztikus ötletem támadt: Eszembe jutott, hogy Jennával hogy szöktünk meg hetedikes korunkba egy buliba. Az ablaka alatt álló gyümölcsfa segítségével. Igen, az én ötletem volt, és igen egy filmből vettem, de működött. És reméltem, msot is működni fog. így hát elmondtam Clay-nek, és őt előreküldtem, hogy segítsen majd nekem lemászni. Ő nagyon ügyesen lekapaszkodott a csúszós, vizes fán, ráadásul ha lehet még jobban zuhogó esőben mint eddig. Majd én jöttem. Már az ablakon való kimászásnál véresre horzsolta ma térdem, de nem baj. Majd felmásztam az ablak alatt elterülő, szerencsésen nőtt ágra. Nagyon csúszós volt. Meg is csúsztam ,de sikeresen megkapaszkodtam egy másik ágban. Azonban kb két lépéssel ezután már nem sikerült megkapaszkodnom, mire észbekaptam, lefelé zuhantam a fáról. Már felkészültem az érkezésre, ami végülis nem olyan volt, mint amire számítottam. Mert nem is oda érkeztem, mint amire számítottam. Clay elkapott. Egy kerek másodpercig a karjában tartott, majd amikor már azt hittük megmenekültünk, meghallottuk a hátsóajtó nyikordulását. A pasi elmenőben volt. Ezzel nem is lett volna baj, ha a hátsó ajtó nem a hátsó kertre nyílt volna. értelemszerűen ugye. ahol mi épp voltunk. Mire feleszméltem, és elkezdtem volna tervet kieszelni, a Jenna apukája által még ősszel összegereblyézett levelekben találta magam, amiket itt hagytak, télre letakartak, hogy majd nemtudom mit csináljanak vele. De nem is érdekelt, a lényeg, hogy ez mentett meg minket. Vagyis Clay mentett meg minket, aki bízva a levélkupac nagyságában berántott engem is. Egy ideig ott lapultunk, én fogtam a kezét, majd meghallgattuk ahogy emberünk kicuppog a füvön, elcuppog mellettünk, majd becuppog a kocsijába és elhajt. Mire nagy merészen kidugtam a fejem, Clay már a leveleket szedegette a hajából. Szegény, a feje egy madárfészekre hasonlított. Ezen picit elnevettem magam, azonban eszembe jutott, hogy valószínűleg az enyém is hasonlóképpen fest. A nevetésért bosszúból Clay egy halom levelet dobott a fejemnek. Ezért én pedig az arcába kotortam az előttel heverő, vizes, büdös faleveleket. A nagy örömünkben itt hülyéskedtünk, ami érdekes volt: A nyár közepén nem mindig tud az ember levelekben hemperegni. És most még attól sem kellett tartanunk, hogy meghall: Az eső minden hangot elnyomott szinte, se attól, hogy meglát: Erről gondoskodott Jennáék ezen a részen igencsak magas kerítése.
- Jó kis randi, nem? -kérdezte mosolyogva Clay, egy már sokkal nagyobb levélrengeteggel a hajában.
- Tökéletes. -mondtam, majd szépen rámosolyogtam. Így néztük egymást néhány percig, majd én gondotlam egyet, ráugrottam Clay-re, és belöktem a levélkupac aljába. Ő erre fogta magát, felült, de nem rázta le magáról a leveleket, idiótán mormogott, hogy ő a levélszörny, majd megcsókolt. Valahogy így képzel el az ember egy kis őszi levelekben hempergést, csak nyár, pszcihopata gyilkos, és szakadó eső nélkül.
Én már majdnem szétfagytam a kis rövidnadrágomban, amikor elnindultunk haza. Épp azon tanakodtunk, merre induljunk, amikor a követőnk által nyitva hagyott ajtón kisétált Jenna kis, mostmár elég sovány cicája, egyenesen az esőbe, felém. Annyira szomorúan nyávogott, hogy felvettem, és megsimogattam.
- Shade, nem akarod magaddal hozni szegényt? Itt a végén éhen hal, meg ki tudja, visszajön-e a pasi. Nem hagyhatjuk itt. -ajánlotta fel Clay. - meg aztán mindig is vágytam egy cicára.
- Komolyan? Neked biztos nem lenne baj?
- Dehogy, hozd csak- mosolygott elképesztően édesen a srác. Majdnem elolvadtam, majd félkezembe fogtam Puby-t, és a másik kezemmel megfogtam az övét.
Ma egy picikét később postoltam, amit szerintem nem sokan vettetek észre, de jó mentségem van rá: Ma néztem a Harry Potter 7/2-t a moziban, és egész nap ezen gondolkodtam. Persze írtam is, azzal nincs gond, ne aggódjatok.
Szóval, jó olvasást, és egy jó tanács: Tanuljatok Voldemort hibájából, és vigyázzatok a Horcruxaitokra ;)
Jó olvasást :))
Clay zuhanyzás után kitalálta, hogy süssünk palacsintát, mert az ilyen rossz időben a legjobb elfoglaltság, és még finom is. Belementem, bár életemben eddig egyszer sütöttem palacsintát, és az ehetetlen lett. Bíztam Clay szakácsképességében. Így hát kikevertük a tésztát, majd én néztem, ahogy Clay süti. Nagyon ügyesen dobálgatta, egy sem ragadt a plafonon. És nagyon finom illata volt, összefutott a nyál a számban tőle. Amint kész lett a sokadik, és utolsó palacsinta, leültünk enni. Az íze ha lehet még jobb volt mint az illata, ezért két falat közt az égbe dicsértem Clay-t. Miután jobban tele voltunk, mint hálaadáskor, és kb. délután négyig csak mozdulatlanul feküdtünk a kanapén, elkezdtünk nézni egy filmet, ami hát valljuk be, nem a legjobb volt, de az lett a vége, hogy kiparodizáltuk, és ezen rohogtünk.
Amikor vége lett a filmnek, és már nem esett az eső, Clay felvetette, hogy menjünk el sétálni. Célnak az egyik közeli parkot tűztük ki, és kisvártatva útnak is indultunk. Úgy tűnik eléggé elkalkuláltuk magunkat a part közelségét illetően, mert már sötétedett, mire odaértünk. De megérte: Nagyon szép kis part volt, és így az egyre sötétedő, most még narancssárgás fényekben még jobban mutatott.
Ahogy ott sétálgattunk, egyszercsak észrevettem. Azonnal tönkrement a jókedvem, amikor megláttam: Igen, az a pszcihopata öltönyös pasi volt az, aki ezidáig üldözött. Szóltam Clay-nek, aki miután alaposan megszemlélte az alakot, a kezemnél fogva behúzott a park közepén lévő, hatalmas szabadtéri színpad alá. Tökéletes búvóhely volt: Csak azok tudták, hogy a színpad alul szinte nyitott, akik soakt jártak ide. Én igaz nem tartoztam közéjük, de Clay igen. Ráadásul három oldala fedett volt, és a negyediken is épphogy csak ki lehetett látni. Bent ijesztő volt: Mindenhol pókhálók, szemét, törött faszerkezetek a plafonról és a nemrég itt tartott bulik maradványai. De legalább biztonságos. Clay talált egy kis lyukat, amin figyelni tudtuk, keres-e még minket- engem, javítottam ki mindig a fiút- az az elmebeteg. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, ami pedig nem volt több fél óránál, Clay, aki eddig a lyuknál leskelődött, megkönnyebbültem sóhajtott fel:
- A fickó elmegy. Most száll be a kocsijába. -itt egy kis szünet- és most elhajt és... -megint szünet- elhajtott.
- Jajj de jó, már megijedtem. Nem tudom mi lett volna, ha megtalál. De lehet, még itt kéne maradnunk egy kicsit, ki tudja, lehet, hogy a sarkon áll a kocsijával. Nem tudom elhinni, hogy ilyne könnyen feladja. - aggodalmaskodtam ismételten.
- Rendben, igazad van. - mosolygott rám Clay, amitől mintha nem egy koszos, büdös színpad aljában lennénk, hanem valami szépen kivilágított, romantikus helyen. Megnyugtató volt.
Olyan 11 körül már én is beleegyeztem, hogy kimerészkedjünk a búvóhelyünkről. Kint már végre kellemes nyári este volt, amit annyira szeretek. Levettem a pulcsim, és láttam, hogy Clay is így tesz. Még nem mentünk haza, ehelyett felültünk az eléggé roskadozó színpad tetejére. Sötét volt. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen elég nagy városban jobban adnak a közvilágításra.
Tehát ott üldögéltünk a gyér holdfénnyel megvilágított színpad tetején, és beszélgettünk. Mindig csak beszélgettünk. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Clay-t bámulom: A szép zöld szemét, a barna haját, és a gyönyörű mosolyát. És ő visszabámult. És így ültünk egy ideig. Annyira jó volt, nem volt kínos ez a csend, se az, hogy mélyen egymás szemébe néztünk. Pedig egyikőnknek már el kellett volna kapnia a tekintetét. De én nem akartam, és szerintem ő sem. Külső szemlélő számára valószínűleg végtelenül csöpögősnek tűnt volna a jelenet. Én azonban, aki ott ültem, és bámultam azt, aki engem bámult, azon gondolkodtam, vajon nem csak azért néz-e, mert én nézem. Talán ő is ugyanezen gondolkozott? Vajon hülyének néz? Valószínűleg nem. Aki hülyének nézi a másikat, kiröhögi, vagy rászól, hogy "héé, mi bajod van?" nem pedig... megfogja a kezét. Megofgja a kezét?! Úristen. Igen, megfogta a kezem. És azt várta, hogy én elrántom-e. De nem rántottam el. Ekkor megcsókolt. De úgy igazából. Én pedig visszacsókoltam. De úgy igazából. Mint egy vallomás, de annál mégis több. Annyira jó volt. A csók után egy ideig csak ültünk, és én a fejem a vállának hajtottam, ő pedig továbbra is fogta a kezem. Úgy gondolom, most már joggal tettük ezt.
Már éjfél körül járhatott az idő, amikor eldöntöttük, hogy haza kéne menni. Csendesen, és igen, kézenfogva sétáltunk egészen Clay aranyos tetőtéri lakásáig. Ott elvégeztem esti teendőimet, míg Clay az éjjel-nappali kajafutárral beszélt, és rendelt vacsorát. Megkésve ugyan, de a kaja megérkezett, még frissen és melegen. Egyikőnknek sem volt kedve ilyen jó időben bent lenni, így kimentünk a tetőre, ami már nem ázott a víztől, mint tegnap ilyenkor, és ott ettünk. Néhány sültkrumplitól ugyan megszabadított az az átkozott gravitáció, de annak ellenére egész sikeresen elfogyasztottam a kaját.
- Shade. Tudod... ami a parkban történt az.. Ne, nemár, Clay, ne cseszd el a dolgot.
Úgy tűnik nagyon erőlködik, hogy megfogalmazzon valamit, ami nem megy neki. Így egy egyszerűbb megoldás mellett dönt: Kicsit közelebb húzódik hozzám, amitől az üres kajásdoboz becsúszik a tetőablakon. Majd megint megcsókol. És most nem annyira félénken mint a parkban. Én ismételten visszacsókolok, ami egy egyszerűsített formája a "Nem is tudom, mi történt köztünk" - " Én szeretlek" - "Én is", amúgy elég elcsépelt szóváltásnak.
Amikor bementünk a tetőről, és leültünk a kanapéra, megjegyeztem, hogy Clay nyugodtan bent aludhat a hálóban, és, hogy ezalatt ne gondoljon semmire. Természetesen belement, szerintem ő sem szívesen aludt ezen az eléggé kényelmetlen kanapén. Így miután behozta az ágyneműjét az ágyra, amin kényelmesen elfértünk amúgy, nagyon sokáig beszélgettünk. A sötétítőn át épphogy egy kis utcai világítás szűrődött be, ami tökéletes hangulatot adott a beszélgetéshez.
- Szerinted az a pasi tud arról, hogy innen indultunk el? Vajon végig követett? - hoztam fel a témát.
- Szerintem nem. Akkor tegnap is követett volna. Meg akkor most is látnánk, ha kinézünk az ablakon például. Egy ilyen idegbeteg nem tud beleolvadni a környezetébe. Főleg nem ebbe. Ennyi előnyünk van. Nyugodj meg, Shade nem lesz semmi baj- simogatta meg egy édes mosoly kíséretében Clay az arcomat. Én is rámosolyogtam, és ezzel a beszélgetés be is volt fejezve.
Nem tudom, végülis mikor aludtunk el, de én nagyon későn keltem. Most az egyszer reméltem, hogy nem álmodtam a tegnapot. Annyira boldog voltam, annak ellenére, hogy egy pszcihopata gyilkos követett, a legjobb barátnőm cserbenhagyott, és nem mehettem haza, sőt, gyakorlatilag sehova. De mégis boldog voltam, mert Clay annyira kedves, vicces és aranyos. És vele másképp nem találkozhattam volna. Tudtam, hogy ő megvéd. Erről jut eszembe. Clay. Itt feküdt mellettem, és ilyen félálom-szerűségben volt. Egy pillanatra kibámultam az ablakon. Igazi tökéletes nyári reggel volt, a nap sütött, és még így, hogy a függöny félig be volt húzva, így is tökéletesen megvilágította a szobát. Elég sokáig bámulhattam ki az ablakon, mert egyszercsak...
- Huu! -ordította Clay miközben megfogta a karom oldalról, én pedig halálra rémültem. Szóval a sunyijának volt ideje felébredni, kiagyalni megijesztésem, és még véghez is vinni. Ejj.
Egy picit próbáltam kiszabadulni a szorításából, majd rájöttem, hogy felesleges. Tehát hagytam, hogy fogva tartson, megfordítson, és a lehető legaranyosabb tekintettel jóreggelt kívánjon.
- Jó reggelt! - mondtam énis mosolyogva.
- Arra gondoltam, elmehetnénk reggelizni valahova. Akár randiként is gondolhatsz a dologra... ha akarsz -ebbe belepirult egy kicsit a drága.
- Ó, szívesen. -mondtam szinte már vigyorogva.
Eldöntöttük, hogy a McDonald's-ba megyünk, majd Clay elment zuhanyozni -megfigyeltem, hogy ő mindig reggel, én pedig mindig este zuhanyzok. Én addig felöltöztem, most már egy kis farmersortba és egy aranyos rövidujjúba, majd megfésültem a hajam, és felvettem a cipőm. Indulásra kész voltam. Lassan Clay is felöltözött és elindulhattunk.
Busszal utaztunk a városközpontban lévő egyetlen McDonald's felé. Az idő ismételten esőre állt, és én majdnem végig magamban szitkozódtam, hogy miért nem lehet egy rendes nyarunk. De hát ez semmit nem segít az időjáráson, és nekem csak rosszabb lesz tőle a kedvem. Végülis odaértünk a gyorsétterembe, és még nem esett. Ez egy jó pont az időnek. Épp időben érkeztünk, hogy élvezhessük a McReggeli nyúltotta örömöket, ami a menühöz járó ajándék sültkrumplival egészült ki. Megmutattam Clay-nek a kedvenc asztalomat, ami a hely egyik eldugott sarkában volt. Leültünk, majd összeöntöttük a két sültkrumplit a tálca szélére, ahogy én mindig szoktam ha valakivel itt vagyok. Evés közben úgy döntöttünk, nem megyünk ma sehova -nem lenne jó mégegy váratlan találkozás a követőmmel. Ezért miután visszavittük a tálcát, indultunk kifelé. azonban kint literszámra ömlött az eső, és most még egy esernyővel sem büszkélkedhettünk. Végülis, fél óra üldögélés és beszélgetés után, amit amúgy élveztem, még mindig ugyanúgy zuhogott a zeső. Így hát azt mondtuk, az idő nem tol ki velünk, és kivetettük magunkat az ömlő, jéghideg esőbe. Kb. egy perc alatt mindenhol vizesek lettünk, de igazán élvezhető volt. Szerettem az esőt, igaz csak az ablakból nézve, lassú számokat hallgatva, valami szép szerelmes történetet olvasva. De így még sokkal jobb volt. Egyedül soha nem jutott volna eszembe direkt szétáztatni magam. Baromkodtunk, rohangáltunk, és pocsolyából pocsolyába ugráltunk. Mint a 10 évesek. Mintha legalábbis gumicsizmában lennék, és nem cuppogna a cipőm minden lépésnél, amit nem egy bokáig érő pocsolyában teszek. A bolondozás közepette egyszercsak két fényszóróra lettem figyelmes az esőben. Egy fényes, fekete, sötétített üvegű sportautó két fényszórójával néztünk szembe.
Íme, már egy ideje arra vár ez a rész, hogy kitegyék, és hogy te eme sorokat olvasd... mivel igencsak előresiettem, nagyon sok rész megvan már, örüljetek.
Nnna, nem rágom az idegeiteket, jó olvasást, a zenét szokás szerint köszönöm szépen Szancsukának !!!
- És most? Mit szeretnél csinálni? A környéket már megmutattam. -kezdett bele a programtervezésbe Clay reggeli után.
- Nem is tudom, most találj ki valamit te. -udvariaskodtam.
- Tudsz kosarazni? -vetette fel vicceskedve.
- Tudok! -erre fogadjunk nem számított. Sokat kosaraztam apuval kiskoromban, és mint minden kosár rajongó apuka, aikor csak tehette, meccsekre vitt engem.
- Tényleg? - Clay szerintem nem hitt a fülének.
- Igen, tényleg. Miért, kosarazni akarsz vinni?
- Ha van kedved...
- Még szép, hogy van, imádok kosarazni.
Clay még mindig hitetlenkedve szedte elő a szekrényből a kosárlabdát, majd végülis úgy döntöttünk, busszal elmegyünk a város főterére, ott van a legelfogadhatóbb kosár pálya. A srác nem épp rendszerető, kb 15 percig tartott, míg megtalálta a bérletét az egyik mosásra váró farmerja hátsó zsebében, majd útnak indultunk. Át kellett, hogy buszozzunk a fél városon, ami egyébként zavart volna, de most két okból nem: Egy, így valószíűleg nehezebben talál meg az az idegbeteg. Kettő, a buszozás Clay-jel nem volt olyan unalmas, és kellemetlen mint általában. Végig nevettünk, igaz egyesek hülyének néztek, és az utolsó három megállónál már csak azon nevettünk, hogy eddig mennyit nevettünk. Nagyon jól éreztem magam. Amikor leszálltunk a buszról, én szokásom szerint egyenesen egy hatalmas pocsolyába léptem, amin Clay csak nevetett. Majd elindultunk a -mint kiderült- mindkettőnk által szeretett kosárpályához.
Egy kemény két és fél órás meccs sorozat után az eredmény még mindig döntetlen volt. Tehát belenyugodtunk a dologba, hogy nem tudjuk lenyomni a másikat. Leültünk az összegraffitizett fal előtt lévő, a kosaras srácok által odacipelt szakadt kanapéra. Most szinte nem is voltak, mivel eléggé esőre állt az idő. Sőt, szinte csak mi voltunk az amúgy igencsak tömött pályán. Nagyon békés volt ott üldögélni Clay-jel, akit szerintem mostanra a barátomnak mondhatok. Sőt, azok alapján amit eddig értem tett, a kevesebb mint egy nap folyamán, akár a legjobb barátomnak is.
- Szóval, mióta kosarazol? -kérdezte Clay, kb 10 perc hallgatás után.
- Nagyon kicsi korom óta. Tudod, apukám megszállott kosárrajongó, még nagyon pici voltam, amikor elkezdett tanítani, és meccsekre hordani. De én is szerettem. -tettem hozzá, ami szerintem igen fontos: Néhány szülő szinte ráerőlteti a gyerekükre a hobbiját, ami szerintem nem a legjobb nevelés. - És te honnan tudsz ennyire jól játszani?
- Én a haverjaimtól tanultam, még elég régen. Általában minden délutánt és hétvégét itt töltöttünk.
- Értem. Akkor nem csodálom, hogy nem tudtalak megverni.
- Azért azt se felejtsd el, hogy én sem tudtalak téged.
- Hát nem is. -mondtam, majd mindketten nevetni kezdtünk.
Már egy ideje ott ülhettünk, amikor arra lettem figyelmes, hogy az idő nem csak esőre áll, hanem már hatalmas vízcseppek landolnak rám, Clay-re, és úgy egyébként mindenhova. Clay gondolt egyet, majd engem is meglepve előhalászott a hátizsákjából egy esernyőt, és kinyitotta felénk.
- Probléma megoldva. -vigyorgott ismételten, és most egy kis büszkeség is volt a mosolyában, hogy megmentette a helyzetet és nem áztunk bőrig.
- Miket hordasz te magadnál?
- Hát ilyen időben bolond az, akinél nincs esernyő. Igaz, legtöbbször nálam sincs. -mondta még mindig mosolyogva.
Elég sokat üldögéltünk a szakadt, immáron vizes kanapén a kosárpálya szélén, a szakadó esőben. Normális esetben azonnal hazamentem volna amint esni kezd, de most kifejezetten jó volt még ilyen rossz időben is, ott üldögélni. Amikor szerintem már mindketten elég vizesek voltunk, és fáztunk Clay felvetette, hogy esetleg menjünk haza, ebből már nem lesz ma kosaras idő. Így hát elindultunk a buszmegálló felé, ahol az éppen beérkező busz ránk csapott egy fél pocsolyányi vizet, majd barátságosan kitárta ajtaját. Felszálltunk, majd elhelyezkedtünk az egyik hátsó ülésen, mivel a busz gyakorlatilag üres volt.
Már csak néhány megállót kellett ülnünk, de amikor megálltunk azelőtt, ahol nekem kéne leszállni, hogy hazajussak, eszembe jutott valami fontos, és mivel nem volt idő elmondani, lerángattam az értetlenül néző Clay-t a buszról, majd miután kicsodálkozta magát, elmagyaráztam neki a dolgot:
- Figyelj, most jutott eszembe a dolog, és szerintem nem vagyok már akkora veszélyben. Szóval nem bánnád, ha hazamennék néhány tiszta ruháért, ugye? - kérdeztem a fiútól, aki még így csurom vizesen is édes volt.
- Dehogy, menjünk. - mosolygott Clay.
Így hát a kedves esernyőcske alatt ballagtunk a házamhoz, majd előkotortam a zsebemből a kulcsot- még jó, hogy nem hagytam Clay-nél- és beengedtem magunkat. Felfelé sietve nagyjából felmostuk a lépcsőházat a belőlünk csöpögő vízzel, majd megérkeztünk a szép kis fa ajtó elé, amin apukám neve díszelgett. Néhány sikertelen próbálkozás után megtaláltam a kulcsom, így ki tudtam nyitni az ajtót. Bent levettem a pulcsimat, és bedobtam a fürdőkádba, majd elsiettem a szobámba, közben Clay-nek odaszóltam, hogy üljön le nyugodtan. Magamra zártam az ajtót, így előre elkerülve a kínos pillanatot, amikor a srác rám nyitott volna, én pedig épp leveszem a felmosóronggyá ázott ruháimat.
Előhúztam az ágyam alól a kisebb gurulós bőröndömet, majd sietősen beleszórtam a fiókjaim tartalmát, néhány pólót, farmert, egy pizsamát, és mindenfélét ami kellhet egy ideig. Ez a lakás volt a legveszélyesebb hely számomra, ha a pszcihopata felbukkanási aktivitását vesszük figyelembe. Nem telt bele öt percbe, máris egy másik fariban, egy piros pólóban, és a kedvenc dzsekimben álltam az ajtónál, mellettem a kis barátom, a bőrönd. Clay elejtett egy poént, hogy "és még azt mondják, a nők sokáig készülődnek", majd elindultunk. Esernyőt nem hoztam, és ez csak lent jutott eszembe, de nem tettem szóvá, sokkal jobb volt Clay-jel egy esernyő alatt sétálni a buszmegállóig, miközben a drága bőröndöm a cuki kis vízálló bevonatával, fröcsögve gurult utánunk.
Ismételten fel-le a buszról, már komolyan kezdtem megszeretni a buszozást. Clay lakásában én ismételten elvonultam zuhanyozni, miután leparkoltam a sötétkék guruló társamat a hálószoba ajtónál. Amikor kiléptem a zuhany alól, megállapítottam, hogy elég hideg van, ahhoz képest, hogy június vége felé járunk. Megtörölköztem, és farmer-hosszuujjú kombóba öltözve mentem ki a nappaliba, ahol Clay éppen az egyik beépített szekrényből szedte elő a pokrócokat, amik hívogatóan puhának és melegnek tűntek.
A délután további részét néhány takaróba burkolózva, a tévé előtt, idiótábbnál idiótább sorozatokat nézve töltöttük. Másképp utálom az esős délutánokat, mert nem lehet semmit csinálni, és nyáron még jobban, mert másnap még mindig vízben áll az egész város. De ez most jó volt, röhögni az idióta mexikói szappanoperákon, majd este megnézni a tehetségkkutató show-k válogatásait. Mint egy átlagos nap a tévé előtt- legalábbis nekem- de Clay-jel sokkal élvezhetőbb volt, még az ucsi tévéműsor is.
Kb. hajnali háromkor felébredtem a viharra, ami odakint tombolt, és az ablakokat verdeste. Ráadásul dörgött is, meg persze villámlott. Körülnéztem. Már fel voltam készülve tudatilag, hogy a kedves kis kék hálószobában találom magam, nem az én szobámban. Azonban a falak nem kékek voltak. Zöld. Előttem a tévé. És nem is fekszem olyan kényelmesen mint tegnap este. Picit jobban körülnéztem: Úgy tűnik, eddig Clay vállának döntve a fejem aludtam a nappalijában. Hoppá. Tehát elaludtunk tévézés közben. Sebaj, csak szépen beosonok a hálóba és... nem, még a végén felébresztem Clay-t, meg végülis, olyan jó itt aludni. Így hát mintha mi sem történt volna, visszafeküdtem Clay vállára és békésen aludtam tovább.
Reggel- már tényleg reggel, állapítottam meg a napsugarakból- még mindig a fiúnak dőlve ébredtem. Nem akartam a fészkelődéssel felkelteni, így hát mozdulatlanul feküdtem addig, amíg ő is fel nem kelt.
- Jó reggelt. -szinte hallottam a mosolyt a hangjában, így a fejem fölül is- hogy aludtál? - ezt olyan kevés meglepődöttséggel mondta, mintha ő is felkelt volna valamikor, az éjszaka folyamán, és nem tett volna semmit a helyzet ellen.
- Jól köszi- felültem és rámosolyogtam. Ő is felült, és elment mosakodni a fürdőbe. Én pedig kicsomagoltam a bőröndöm és átöltöztem. Ezután kinéztem az ablakon: kint még valószínűleg tegnap óta zuhogott. De úgy, mintha soha nem akarna elállni.
.A mai zenét is Szancsukának köszönhetjük, én is köszönöm neki a sok zenét, ami inspirálóan hatott picinyke elmémre :D
Ismételten csak katt a továbbra ^^
- Figyelj, erről szó sem lehet. Még én sem hiszem el, hogy ez tényleg velem történik. Pedig őszintén, szerintem nem szolgáltam rá. De te még annyira sem. Nem akarom, hogy abba a hibába ess, mint én: Hogy segíteni akarsz valakinek, amiből utána sokkal nagyobb bajod lesz, mint annak akinek ez igazából a hibája lenne.
- De ez nem a te hibád. Te tényleg nem érdemled ezt. - mint valami jól megírt, de sablonos film szereplő.
Végül is nem akartam veszekedni, majd valahogy meggyőzöm, hogy hagyjon engem. De most egy kicsit szükségem van rá. De önző vagyok!
- Jól van... van valami amivel le tudnálak beszélni erről az őrültségről?
- Nincs. -vigyorgott a srác édesen, mert látta, hogy ezt a szócsatát ő nyerte.
- És akkor most mihez kezdjünk? Mit akarsz csinálni?
- Nem is tudom... -egy pillanatra elgondolkozott - mi lenne ha megmutatnám a környéket?
- Hát jó, ez egész jó ötlet. -mondtam, és annyira örültem. Annak, hogy nem vagyok egyedül. Annak, hogy végre számíthatok valakire.
Miközben azon a rengeteg kis utcán sétáltunk, eltűnődtem azon, Clay miért keverte bele magát a dologba, és hogy tudta ennyire... normálisan viselni. Majd egyszer megkérdezem, addig legalább gyárthatok elméleteket, ha unatkozok.
Már egy ideje sétáltunk, amikor elkezdett beesteledni. Szerintem mindketten egyszerre kezdtünk el gondolkodni ugyanazon, de végül Clay gyorsabb volt:
- Te, nem vagy éhes? Még van egy pizzázó amit nem mutattam meg errefelé.
- De, egy picit éhes vagyok. Rendben, menjünk.
Clay elvezetett egy olasz étterembe, ahol igaz minden tésztaféle volt, az emberek szinte csak pizzát vettek. Nem ültünk le, csak kértünk egy pizzát elvitelre, és Clay elvitt a pizzázó közelében egy parkba, leültünk a szökőkút szélére, és evés közben beszélgettünk. Mivel úgy vettem észre, egy időre nem akar magamra hagyni a srác, ezért gondoltam jó lenne, ha megismernénk egymást.
Olyan este 10 óra körül, amikor kifogytunk a témákból, rátértünk arra, hova is menjünk.
- Te hol laksz? Nem tolakodásból kérdezem, csak úgy érdekel.
- Itt a közelben. Tényleg, ha akarsz akkor mehetünk hozzám. Jobb mint egy parkban aludni, az biztos. - mosolygott, még mindig.
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi van, ha igazából Clay sem olyan aranyos, kedves mint amilyennek mutatja magát? De az nem lehet. Ennyire nem lehetek bizalmatlan, és ez a srác annyira megbízhatónak tűnt, hogy kiszaladt a számon, minden további gondolkodás nélkül:
- Hát rendben. - elég naiv voltam, de tényleg nem számíthattam senkire.
Tehát elindultunk a kihalt utcán, a gyér világítás mellett Clay kis lakásába. Ahhoz képest, hogy mostanra kb. 4 órája ismerem, egész nyugodtan mentem mellette. Ez furcsa, máskor igencsak bizalmatlan vagyok. Nem kellett sokat gyalogolni, hamar megálltunk egy kb. 4 emeletes, tetőteres társasház előtt. Clay előkotorta a kulcsát a zsebéből, és beengedett minket, mint a lépcsőház ajtaján, mint a negyedik emeleten elhelyezkedő,kis lakásén. Lepakoltam a cuccom, és körülnéztem: Aranyos kis lakás volt, igaz nem állt másból mint az egyik sarokban kialakított kis konyha, egy két személyes asztal, egy kanapé, és egy tévé. Valamint egy hálószoba egy ággyal és szekrénnyel, és onnan nyílt egy kis terasz. Persze fürdőszoba is volt. De a legjobb mégis a nappaliból nyíló kis tetőablak, ami alá Clay odatett egy magas széket ,így akármikor gond nélkül ki lehetett mászni a tetőre. Mindig is akartam egy ilyen lakást.
Clay hellyel kínált, majd csinált mindkettőnknek egy teát. Én leültem a kanapéra, ami megjegyzem nem a legkényelmesebb volt, és azon gondolkodtam, vajon miért ilyen kedves velem ez a fiú. Pedig nem is ismer. Ez a legtöbb embernek elég kifogás lenne ahhoz, hogy csak elmenjenek mellettem. Nekem is.
Miután megittuk a teát, én elmentem zuhanyozni. Végre. A forró víz alatt minden olyan egyszerűnek, olyan probléma mentesnek tűnt. Elgondolkodtam az életemen, és ismételten azon, hogy hol csesztem el. De megint csak ugyanarra jutottam mint tegnap este. Fogat is mostam, majd pizsamába öltöztem, ami az egyik elnyúlt pólóm és a kedvenc rövidnadrágom volt, amiket csak otthon bedobáltam a hátizsákba. Amikor kimentem a fürdőből, észrevettem, hogy Clay nincs ott. Valószínűleg a tetőn van. Felálltam az ütött-kopott székre, és igazam is lett. Clay, aki időközben átöltözött egy melegítő nadrágba és egy pólóba, kint ült a tetőn, és amikor felnéztem, épp engem bámult. Majd segített kimászni maga mellé, amiről őszintén nem tudom, neki egyedül hogy sikerült.
Körülbelül hajnali kettő lehetett, és mi még mindig ott ültünk és beszélgettünk. Majd Clay megjegyezte, hogy most már aludnunk, kéne, és hogy húzott nekem új ágyneműt, meg hogy majd segít lemászni.
- És te hol fogsz akkor aludni? -kérdeztem bizonytalanul.
- Majd a kanapén. -mosolygott Clay- Amúgy most már tényleg menj aludni. -kezdett el bemászni az ablakon, majd visszanyújtotta a kezét és segített lemászni. Ezután ő levetette magát a kanapéra, majd jó éjszakát kívánt és figyelte, ahogy lassan elfordulok a picike hálószoba felé. Bent vaksötét volt, a redőny lehúzva, minden tökéletes az alvásra. Ledőltem hát az ágyra, ami meglehetősen puha volt, és kényelmes.
Picit forgolódtam, de azért megállapítottam: Itt sokkal jobban aludtam, mint az elmúlt napok akármelyikén is. Rájöttem, hogy egy jó kis zuhany, egy szakadt póló, és egy kényelmes ágy sokkal jobb alvási körülményeket ad nekem mint a hatalmas kád-selyem pizsi-luxus matrac kombináció. De lehet, hogy a békés alvásomnak az volt az oka, hogy a szomszéd szobából hallottam Clay megnyugtató szuszogását. Eltűnődtem, mennyire vékonyak lehetnek a falak, majd azon kaptam magam, hogy már reggel is lett. Rémálmok nélkül aludtam, ilyen is rég volt.
Annak ellenére, hogy elég korán keltem, kipihentnek éreztem magam. Nagyon jól aludtam. Felkeltem, átöltöztem, majd miközben épp a hajamat fésültem, megéreztem a szalonnás tojás összetéveszthetetlen illatát a nappali-konyhából. Kicsoszogtam az illat irányába, és megláttam Clay-t ahogy éppen a tojást csúsztatja a serpenyőből egy nagy tányérra.
- Ugye nem én keltettelek fel? -úgy látszik megijedt, hogy netalántán tényleg felkeltett volna.
farkaséhséggel a hangomban.
- Tojást, meg sütöttem mellé szalonnát, remélem szereted. -mosolygott, miközben a gyorsan megterített asztal közepére tette a tálat, rajta az ínycsiklandozó reggelivel.
- Van olyan aki nem szereti a szalonnás tojást? -kérdeztem némi kétkedéssel a hangomban, majd leültem az egyik székre. Clay is leült velem szembe, megvárta, hogy szedjek én, majd ő is hozzálátott a reggelijéhez. Nagyon finom volt, meg is jegyeztem, hogy Clay milyen fantasztikusan főz, amire ő csak hihetetlenül aranyosan mosolygott.
Drága olvasóim! Az elmúlt napokban igencsak belelendültem az írásba, és büszkén kijelenthetem: Nagyjából megvan a sztori, már "csak" le kell írni.
Az ötletekért és a biztatásért itt szeretnék még egyszer köszönetet mondani Szancsukának ,és megjegyzem a mai zene is tőle származik :-)))
Valamint köszönöm mindazoknak akik biztatnak, mert én egyszerűen nem tudom elhinni nekik -még most sem- hogy tudok írni.
Katt a továbbra a történetecske folytatásának elolvasásához..
Drága olvasóim! Amikor ezt, és a következő részeket írtam, magam is elcsodálkoztam, hogy milyen naivnak írtam meg Shade-t, de gondoljatok bele a helyzetébe: Nincs senkije, üldözik, és végre valakit érdekli a problémája. Szóval kérlek úgy olvassátok a következő sorokat, hogy ne nézzetek hülyének :D Köszönöm, Jó olvasást :)) A zene amit ajánlok, a következő: Amúgy a tegnapi nap folyamán Szancsukám segítségével rábukkantam ennek a dalnak egy olyan változatára, amit egy csajszika énekel, csak úgy otthon, egy kamerával, egy szintivel és a saját hangjával. De én mondom, sokkal fantasztikusabb hangja van mint egyes sztárocskáknak (itt nem neveznék meg senkit, de szerintem ti is be tudjátok illeszetni a nevet) Íme, ha van kedvetek hallgassatok bele: Christina Grimmie- Skyscraper (by Demi Lovato)
Katt a továbbra a gyönyörű történetecském folytatásának elolvasáshoz :D
Céltalanul sétáltam ,de tudtam merre megyek: Az iskolámhoz, a Lord Nelson Gimnáziumhoz, ami mindig, még most, a nyári szünet alatt is nyiva van, az irodában a szorgos Mrs. Jensen ugyanúgy nyomogatja a billentyűzetet, mint a legbékésebb, októberi napok egyikén, és a tanárok éppen a termeiket alakítják át, új képeket teszenk ki ,a tavalyi eléggé összefirkáltak helyére, és a tanári szoba csak úgy nyüzsög: Egészen Június végéig, ugyanis tanárainknak nem akkor van az utolsó napjuk mint nekünk. Besurrantam a hatalmas üvegajtón, és szerencséen nem ütköztem bele egyik kedves takarítóba sem, akik valószínűleg azonnal felelősségre vontak volna, hogy mit keresek én ilyenkor az iskolában, miért nem élvezem a szünetet. Mivel fogalmam sem volt, mit keresek egyáltalán itt, de mégis biztonságban éreztem magam. Úgy döntöttem, legaláb ma elleszek itt, itt senki nem fog keresni. Végülis... Melyik tizenéves menne egyáltalán az iskola közelébe is most, június végén?
Zseniális tervemen gondolkodva ballagtam fel, egészen a harmadik emeleten túl, a tetőn lévő kiskertbe, a kedvenc búvóhelyembe. Még mindig ugyanolyan volt: A kis nyitott teraszt körbevették az elsősök által kifestett színes virágcserepek, virágládák, bennük pedig hatalmas, különféle növények tornyosultak. Az egyik polc tele volt virágápolásra kitalált eszközökkel, minden mennyiségben, és a kiskert egyik fala, ami egy üvegfal, tele volt ragasztva üvegfestékkel, ami a művészeti-szakkör kreativitását hirdette. Összegezve, igen békés kis hely volt, tökéletes a gondolkodásra, leckeírásra és igen, a gonosz pszcihopaták elől való elrejtőzésre is. Így hát levetettem magam az egyik kényelmes padra, hátradőltem és azon kezdtem gondolkozni, ho lrontottam én ennyire el ezt a dolgot: Talán nem kellett volna ajtót nyitnom az éjszaka közepén? Lehet. Talán nem kellett volna kikérdeznem Jennát a történtekről? Talán nem kellett volna engednem, hogy elmenjen? Lehet. És talán nem kellett volna bíznom benne. Mindigis tudtam, hogy kihasznál, de én ezt akaratgyenge kretén létemre elengedtem a tudatom mellett. Sokszor cserélt le másra, aztán amikor az a valaki átverte, otthagyta, akkor visszajött hozzám.
Már besötétedett, hallottam, ahogy a takarítónénik bezárják az iskolát, de senki nem gondol arra, hogy egy szomorú, 17 éves lány ül a virágok közt, a tetőteraszon. Amikor majdnem elaludtam, jó kis lassú zenéket hallva, furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha valami vonyítás lenne, aztán morgás. Vérfagyasztó volt, nagyon megijesztett. Fogtam magam, és kinéztem a tetőteraszról, és megláttam a teliholdat. Annyira valószerűtlennek tűnt, hogy éppen itt van felettem ez a nagy, sajtra, vagy éppen grépfrútra hasonlító Hold -igen, kezdtem éhes lenni- és épp most hallok egy farkasvonyítást. Rögtön a vérfarkasokon járt az eszem, és mégegyszer megbántam, hogy annyi ijesztő vérfarkasos filmet nézem. Csak remélni tudtam, hogyha tényleg egy werewolffal van dolgom- velem már bármi megtörténhet alapon- akkor legalább van annyira cuki mint a Vámpírnaplók Tylere.
Megpróbáltam visszaaludni, de nem ment. Így hát odatoltam egy széket a tetőterasz széléhez és a Holdat bámultam, miközben szomorú Glee-s zenéket hallgattam. Ahogy ott bambultam, megláttam egy nagy, de nagyon nagy állatot elmenni az iskola előtt. Talán kutya? De annak túl nagy... Már kezdek megőrülni -gondoltam- mindenhol vérfarkasokat látok, hallok? Végül arra jutottam, hogy nekem nem ez a bajom, hanem az, hogy egy pszcihopata üldöz. Nem ilyenekkel kell foglalkoznom, hanem azzal például, hogy mi lesz, ha holnap reggel valaki, amint kinyitja az iskolát, esetleg felnéz a tetőkertbe, hogy hogy vanna ka virágok, vagy éppen úgy tartja kedve, hogy nézelődik egy kicsit innen. Amint ezen a problémán agyaltam, valahogy megint elaludtam. Álmomban megint az elmebeteg, öltönyös alak kergetett, de most melette futott egy hatalams kutya- talán farkas- is. Ez már irónikus.
Ha sikerül megírnom, akkor holnap folytatás lesz :)))
Luluka..
Nagyon furcsa érzés volt beleesni a több tonnányi szemétbe, de mégis jobb, mint a betonon landolni, egy csúnya 'placcs' hang kíséretében.
Miután felgoftam, hogy éppen egy kukában vagyok, elkezdtem kievickélni. Azt a szagot a legrosszabb ellenségemnek sem ajánlanám, sem azt az érzést, amikor egy ki udja hány napos, rohadófélben lévő pelenka az arcodba csapódik.
Amikor kikeveredtem a kukából, elkezdtem futni. Nem tudom mennyit futottam, sem azt, hogy merre, de végül rájöttem, hogy a pasi nem követ. Körülnéztem. Még a városban voltam, de olyan környéken, amit még soha nem láttam. Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy most mihez kezdjek, hova menjek. Tudtam, hogy egy ideig haza nem mehetek, mert oda biztos követni fog az az elmebeteg. Így hát sétálgattam, és elkezdtem kiagyalni a helyzet optimista nézőpontját. Nem nagyon sikerült.
Egy ideig még ott barangolhattam, mert arra eszméltem, hogy kezd sötétedni. Na most mit csináljak? -kérdeztem magamtól, arra számítva, hogy az a kis hangocska a fejemben előáll egy tervvel. De nem, hallgatott, nem akart segíteni nekem. Bezzeg amikor épp elegem van belőle, szinte ordít.
Ekkor eszembe jutott, a lehető legjobb ideiglenes megoldás: A férfi valószínűleg nem tudja, Jenna merre lakik. Csak az én címem tudja. És ekkor mintha megcsörrent volna a zsebemben a kulccsomómon a Morris család házának kis aranyszínű kulcsa. Mrs. Morris, Jenna anyukája még akkor adta, amikor nyaralni mentek, és rám bízták a cicájuk, Puby megetetését, aki naponta egy egész csirkét felfalt, már attól féltem, hogy rám veti magát, amikor megérkezem kezemben a kis ételtartóval.
Fogalmam sem volt, merre vagyok, de szerencsére úgy tűnt, a többi járókelő pontosan tudja. Így odamentem az egyik, eléggé szimpatikus nénihez, és rákérdeztem:
- Elnézést hölgyem, meg tudná mondani, merre találom a Lord Nelson gimnáziumot? -kérdeztem, mivel Jenna az iskolánk mellett lakott nem sokkal.
- De, hogyne tudnám kedvesem. - a néni az az igazi nagymama típus volt, nagyon kedvesen beszélt velem, pedig nem is ismert. - Itt menj tovább, fordulj jobbra, és már meg is látod a zászlót az épület tetején.
- Köszönöm szépen. Szép estét -mondtam a néninek miközben arra vettem az irányt, amerre mutatott.
Egy kis séta után tényleg megpillantottam a zászlót a gimnázium tetején, és nem sokkal utána a kis tetőszerkezetet, ahol a biológia-szakkörösök a kiskertjüket tartották, és ahova Jennával sokszor fellógtunk matek helyett. Amikor az iskola elé értem, már láttam is Jennáék házának kisvárosias, zöld tetőcserepét, és amikor a ház elé értem, furcsa otthonias érzés töltött el. Majd megint félni kezdtem. Szépen, kecsesen, óvatosan átmásztam a kerítésen, majd egy frissen összegereblyézett levélkupacra huppantam. Miután felálltam, és megszemléltem a föld- és fűfoltokat az amúgy égszínkék pólómon, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Amint odaértem, elkezdtem kotorászni a hátizsákom legalján a kulccsomómat keresve, majd kb. öt perc után rájöttem, hogy egy külön kis oldalzsebbe tettem azt.
Mikor kinyitottam az ajtót, meghallottam Puby cica éhes, doromboló nyávogását. Örült nekem. Nem is csodálom: Mint utólag kiderült, szegény csórikám nem kapta meg a dupla csirkecombját, se reggel, se este. Ezért a hűtőhöz siettem és kikaptam neki egy vészhelyzetre félretett macskakonzervet, majd fáradtan végignéztem, hogyan tünteti el az aprócskának nem mondható cica, a hatalmas daráltmájas-csirkemellfalatkákat. Ezután úgy gondoltam, megpróbálok aludni. Persze nem így, ezért véletlenül betévedtem a hatalmas fehér fürdőszobába, majd véletlenül megmártóztam egy hatalmas kád forróvízben, majd tényleg csak merő véletlenségből kikölcsönöztm drága ex-barátnőm legfinomabb selyemhálóingét. A szobáján, és a szülei szobáján is látszott, hogy igencsak sietősen pakoltak el, mindenhol rendetlenség volt, az amúgy mindig tiszta és kifogástalan szobákban. Majd Jenna, amúgy elég nagy ágyát figyelem nélkül hagyva, átballagtam Mr. és Mrs. Morris ágyához, ami ezerszer kényelmesebb volt, mint Jennáé. Gondoltam, ha már gyakorlatilag betörök, és illegálisan tartózkodom a házban, adjuk meg a módját.
Olyan hajnali fél kettő felé megállapítottam, hogy egy finom fürdő, egy selemyhálóing és egy hatalmas, extrakényelmes ágy nem segít az elalvásban. Ezt csalódottan, mégis cseppet elégedetten vettem tudomásul. Csalódottan, mert eddig abban a tudatban éltem, hogy majd ha sok pénzt fogok keresni, lesz egy szuper kádam, ágyam és annyi hálóingem amennyit akarok. Elégedetten, mert ezután a kalandom után nem kell majd ilyenekre szórni a pénzt- feltéve ha túlélem a dolgot. Ha nem, akkor meg annyira se kell ilyenek miatt aggódnom. Ezeken a dolgokon gondolkozva végül álomba merültem.
Reggel meglepődtem, mert uyge Jenna szüleinek ágyában ébredtem. Még mindig el akartam hitetni magammal, hogy ez csak egy rossz álom. Egy ideig még élveztem a hihetetlenül puha matracot, majd lementem a földszintre, megetettem szegény Puby-t, majd magamnak is kerestem valami ennivalót.
Evés közben azon goldolkodtam, msot mitévő legyek. Nem csövelhetek itt addig, amíg az állítólagos barátnőm és a szülei haza nem jönnek, ennyire még én sem lehetek gyáva. Ezért evés után átöltöztem -kezdetben el akartam lopni Jenna legjobb ruháit, de végül csak bevágtam a koszos pólóm a mosógépbe- majd összepakoltam, csináltam egy szendvicset, a rákgolyókat, amiről időközben kiderült, hogy nem is szeretem Puby tálkájába szórtam, ezután fogtam magam és elindultam. Amint kiléptem az ajtón, ismételten elfogott az a furcsa érzés, hogy valaki követ. Ezt már komolyan kezdtem unni. Úgy érezteztem magam, mintha valami akciófilmben menekülnék az üldözőm elől. Ez igaz is volt, csak éppen nem volt biztos, hogy a végén élve kikerülök a kalandból, megtalálom életem szerelmét, majd mindenre elszánt tekintettel a távolba nézek, lassított felvételben, és a stáblista lepörög.
