Unbroken Dreams. IX.

Ma egy picikét később postoltam, amit szerintem nem sokan vettetek észre, de jó mentségem van rá: Ma néztem a Harry Potter 7/2-t a moziban, és egész nap ezen gondolkodtam. Persze írtam is, azzal nincs gond, ne aggódjatok.
Szóval, jó olvasást, és egy jó tanács: Tanuljatok Voldemort hibájából, és vigyázzatok a Horcruxaitokra ;)
Jó olvasást :))

Clay zuhanyzás után kitalálta, hogy süssünk palacsintát, mert az ilyen rossz időben a legjobb elfoglaltság, és még finom is. Belementem, bár életemben eddig egyszer sütöttem palacsintát, és az ehetetlen lett. Bíztam Clay szakácsképességében. Így hát kikevertük a tésztát, majd én néztem, ahogy Clay süti. Nagyon ügyesen dobálgatta, egy sem ragadt a plafonon. És nagyon finom illata volt, összefutott a nyál a számban tőle. Amint kész lett a sokadik, és utolsó palacsinta, leültünk enni. Az íze ha lehet még jobb volt mint az illata, ezért két falat közt az égbe dicsértem Clay-t. Miután jobban tele voltunk, mint hálaadáskor, és kb. délután négyig csak mozdulatlanul feküdtünk a kanapén, elkezdtünk nézni egy filmet, ami hát valljuk be, nem a legjobb volt, de az lett a vége, hogy kiparodizáltuk, és ezen rohogtünk.
Amikor vége lett a filmnek, és már nem esett az eső, Clay felvetette, hogy menjünk el sétálni. Célnak az egyik közeli parkot tűztük ki, és kisvártatva útnak is indultunk. Úgy tűnik eléggé elkalkuláltuk magunkat a part közelségét illetően, mert már sötétedett, mire odaértünk. De megérte: Nagyon szép kis part volt, és így az egyre sötétedő, most még narancssárgás fényekben még jobban mutatott.
Ahogy ott sétálgattunk, egyszercsak észrevettem. Azonnal tönkrement a jókedvem, amikor megláttam: Igen, az a pszcihopata öltönyös pasi volt az, aki ezidáig üldözött. Szóltam Clay-nek, aki miután alaposan megszemlélte az alakot, a kezemnél fogva behúzott a park közepén lévő, hatalmas szabadtéri színpad alá. Tökéletes búvóhely volt: Csak azok tudták, hogy a színpad alul szinte nyitott, akik soakt jártak ide. Én igaz nem tartoztam közéjük, de Clay igen. Ráadásul három oldala fedett volt, és a negyediken is épphogy csak ki lehetett látni. Bent ijesztő volt: Mindenhol pókhálók, szemét, törött faszerkezetek a plafonról és a nemrég itt tartott bulik maradványai. De legalább biztonságos. Clay talált egy kis lyukat, amin figyelni tudtuk, keres-e még minket- engem, javítottam ki mindig a fiút- az az elmebeteg. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, ami pedig nem volt több fél óránál, Clay, aki eddig a lyuknál leskelődött, megkönnyebbültem sóhajtott fel:
- A fickó elmegy. Most száll be a kocsijába. -itt egy kis szünet- és most elhajt és... -megint szünet- elhajtott.
- Jajj de jó, már megijedtem. Nem tudom mi lett volna, ha megtalál. De lehet, még itt kéne maradnunk egy kicsit, ki tudja, lehet, hogy a sarkon áll a kocsijával. Nem tudom elhinni, hogy ilyne könnyen feladja. - aggodalmaskodtam ismételten.
- Rendben, igazad van. - mosolygott rám Clay, amitől mintha nem egy koszos, büdös színpad aljában lennénk, hanem valami szépen kivilágított, romantikus helyen. Megnyugtató volt.
Olyan 11 körül már én is beleegyeztem, hogy kimerészkedjünk a búvóhelyünkről. Kint már végre kellemes nyári este volt, amit annyira szeretek. Levettem a pulcsim, és láttam, hogy Clay is így tesz. Még nem mentünk haza, ehelyett felültünk az eléggé roskadozó színpad tetejére. Sötét volt. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen elég nagy városban jobban adnak a közvilágításra.
Tehát ott üldögéltünk a gyér holdfénnyel megvilágított színpad tetején, és beszélgettünk. Mindig csak beszélgettünk. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Clay-t bámulom: A szép zöld szemét, a barna haját, és a gyönyörű mosolyát. És ő visszabámult. És így ültünk egy ideig. Annyira jó volt, nem volt kínos ez a csend, se az, hogy mélyen egymás szemébe néztünk. Pedig egyikőnknek már el kellett volna kapnia a tekintetét. De én nem akartam, és szerintem ő sem. Külső szemlélő számára valószínűleg végtelenül csöpögősnek tűnt volna a jelenet. Én azonban, aki ott ültem, és bámultam azt, aki engem bámult, azon gondolkodtam, vajon nem csak azért néz-e, mert én nézem. Talán ő is ugyanezen gondolkozott? Vajon hülyének néz? Valószínűleg nem. Aki hülyének nézi a másikat, kiröhögi, vagy rászól, hogy "héé, mi bajod van?" nem pedig... megfogja a kezét. Megofgja a kezét?! Úristen. Igen, megfogta a kezem. És azt várta, hogy én elrántom-e. De nem rántottam el. Ekkor megcsókolt. De úgy igazából. Én pedig visszacsókoltam. De úgy igazából. Mint egy vallomás, de annál mégis több. Annyira jó volt. A csók után egy ideig csak ültünk, és én a fejem a vállának hajtottam, ő pedig továbbra is fogta a kezem. Úgy gondolom, most már joggal tettük ezt.
Már éjfél körül járhatott az idő, amikor eldöntöttük, hogy haza kéne menni. Csendesen, és igen, kézenfogva sétáltunk egészen Clay aranyos tetőtéri lakásáig. Ott elvégeztem esti teendőimet, míg Clay az éjjel-nappali kajafutárral beszélt, és rendelt vacsorát. Megkésve ugyan, de a kaja megérkezett, még frissen és melegen. Egyikőnknek sem volt kedve ilyen jó időben bent lenni, így kimentünk a tetőre, ami már nem ázott a víztől, mint tegnap ilyenkor, és ott ettünk. Néhány sültkrumplitól ugyan megszabadított az az átkozott gravitáció, de annak ellenére egész sikeresen elfogyasztottam a kaját.
- Shade. Tudod... ami a parkban történt az.. Ne, nemár, Clay, ne cseszd el a dolgot.
Úgy tűnik nagyon erőlködik, hogy megfogalmazzon valamit, ami nem megy neki. Így egy egyszerűbb megoldás mellett dönt: Kicsit közelebb húzódik hozzám, amitől az üres kajásdoboz becsúszik a tetőablakon. Majd megint megcsókol. És most nem annyira félénken mint a parkban. Én ismételten visszacsókolok, ami egy egyszerűsített formája a "Nem is tudom, mi történt köztünk" - " Én szeretlek" - "Én is", amúgy elég elcsépelt szóváltásnak.
Amikor bementünk a tetőről, és leültünk a kanapéra, megjegyeztem, hogy Clay nyugodtan bent aludhat a hálóban, és, hogy ezalatt ne gondoljon semmire. Természetesen belement, szerintem ő sem szívesen aludt ezen az eléggé kényelmetlen kanapén. Így miután behozta az ágyneműjét az ágyra, amin kényelmesen elfértünk amúgy, nagyon sokáig beszélgettünk. A sötétítőn át épphogy egy kis utcai világítás szűrődött be, ami tökéletes hangulatot adott a beszélgetéshez.
- Szerinted az a pasi tud arról, hogy innen indultunk el? Vajon végig követett? - hoztam fel a témát.
- Szerintem nem. Akkor tegnap is követett volna. Meg akkor most is látnánk, ha kinézünk az ablakon például. Egy ilyen idegbeteg nem tud beleolvadni a környezetébe. Főleg nem ebbe. Ennyi előnyünk van. Nyugodj meg, Shade nem lesz semmi baj- simogatta meg egy édes mosoly kíséretében Clay az arcomat. Én is rámosolyogtam, és ezzel a beszélgetés be is volt fejezve.
Nem tudom, végülis mikor aludtunk el, de én nagyon későn keltem. Most az egyszer reméltem, hogy nem álmodtam a tegnapot. Annyira boldog voltam, annak ellenére, hogy egy pszcihopata gyilkos követett, a legjobb barátnőm cserbenhagyott, és nem mehettem haza, sőt, gyakorlatilag sehova. De mégis boldog voltam, mert Clay annyira kedves, vicces és aranyos. És vele másképp nem találkozhattam volna. Tudtam, hogy ő megvéd. Erről jut eszembe. Clay. Itt feküdt mellettem, és ilyen félálom-szerűségben volt. Egy pillanatra kibámultam az ablakon. Igazi tökéletes nyári reggel volt, a nap sütött, és még így, hogy a függöny félig be volt húzva, így is tökéletesen megvilágította a szobát. Elég sokáig bámulhattam ki az ablakon, mert egyszercsak...
- Huu! -ordította Clay miközben megfogta a karom oldalról, én pedig halálra rémültem. Szóval a sunyijának volt ideje felébredni, kiagyalni megijesztésem, és még véghez is vinni. Ejj.
Egy picit próbáltam kiszabadulni a szorításából, majd rájöttem, hogy felesleges. Tehát hagytam, hogy fogva tartson, megfordítson, és a lehető legaranyosabb tekintettel jóreggelt kívánjon.
- Jó reggelt! - mondtam énis mosolyogva.
- Arra gondoltam, elmehetnénk reggelizni valahova. Akár randiként is gondolhatsz a dologra... ha akarsz -ebbe belepirult egy kicsit a drága.
- Ó, szívesen. -mondtam szinte már vigyorogva.
Eldöntöttük, hogy a McDonald's-ba megyünk, majd Clay elment zuhanyozni -megfigyeltem, hogy ő mindig reggel, én pedig mindig este zuhanyzok. Én addig felöltöztem, most már egy kis farmersortba és egy aranyos rövidujjúba, majd megfésültem a hajam, és felvettem a cipőm. Indulásra kész voltam. Lassan Clay is felöltözött és elindulhattunk.
Busszal utaztunk a városközpontban lévő egyetlen McDonald's felé. Az idő ismételten esőre állt, és én majdnem végig magamban szitkozódtam, hogy miért nem lehet egy rendes nyarunk. De hát ez semmit nem segít az időjáráson, és nekem csak rosszabb lesz tőle a kedvem. Végülis odaértünk a gyorsétterembe, és még nem esett. Ez egy jó pont az időnek. Épp időben érkeztünk, hogy élvezhessük a McReggeli nyúltotta örömöket, ami a menühöz járó ajándék sültkrumplival egészült ki. Megmutattam Clay-nek a kedvenc asztalomat, ami a hely egyik eldugott sarkában volt. Leültünk, majd összeöntöttük a két sültkrumplit a tálca szélére, ahogy én mindig szoktam ha valakivel itt vagyok. Evés közben úgy döntöttünk, nem megyünk ma sehova -nem lenne jó mégegy váratlan találkozás a követőmmel. Ezért miután visszavittük a tálcát, indultunk kifelé. azonban kint literszámra ömlött az eső, és most még egy esernyővel sem büszkélkedhettünk. Végülis, fél óra üldögélés és beszélgetés után, amit amúgy élveztem, még mindig ugyanúgy zuhogott a zeső. Így hát azt mondtuk, az idő nem tol ki velünk, és kivetettük magunkat az ömlő, jéghideg esőbe. Kb. egy perc alatt mindenhol vizesek lettünk, de igazán élvezhető volt. Szerettem az esőt, igaz csak az ablakból nézve, lassú számokat hallgatva, valami szép szerelmes történetet olvasva. De így még sokkal jobb volt. Egyedül soha nem jutott volna eszembe direkt szétáztatni magam. Baromkodtunk, rohangáltunk, és pocsolyából pocsolyába ugráltunk. Mint a 10 évesek. Mintha legalábbis gumicsizmában lennék, és nem cuppogna a cipőm minden lépésnél, amit nem egy bokáig érő pocsolyában teszek. A bolondozás közepette egyszercsak két fényszóróra lettem figyelmes az esőben. Egy fényes, fekete, sötétített üvegű sportautó két fényszórójával néztünk szembe.