A zene amit ajánlok, a következő:
Amúgy a tegnapi nap folyamán Szancsukám segítségével rábukkantam ennek a dalnak egy olyan változatára, amit egy csajszika énekel, csak úgy otthon, egy kamerával, egy szintivel és a saját hangjával. De én mondom, sokkal fantasztikusabb hangja van mint egyes sztárocskáknak (itt nem neveznék meg senkit, de szerintem ti is be tudjátok illeszetni a nevet) Íme, ha van kedvetek hallgassatok bele: Christina Grimmie- Skyscraper (by Demi Lovato)
Katt a továbbra a gyönyörű történetecském folytatásának elolvasáshoz :D
Olyan fél hétkor felkteltem, így terveztem megelőzni az iskolai személyzetet, majd a hátsó, udvari kijárat felé vettem az irányt. Kijutottam az ajtón, ami belülről nyitható volt, de kívülről csak kulccsal lehetett bejutni- Jennával régebben sokszor kintragadtunk. Csak egy kis probléma volt: így kijutva éppen az udvar kellős közepén találtam magam. Tudtam, hogy át kel másznom a kerítésen, de nem nagyon testszett a dolog: épp msot lett kimosva a pólóm. De hát mit volt mit tenni, fogtam magam és átmásztam a rozsdás kerítésen, néhány cuki karcolást szerezve magamon. Ügyesen lehuppantam a betonra, majd elindultam a város széle felé, ami valljuk be nem a legjobb ötlet volt tőlem. Amint ott nagyban mentem mendegéltem, az egyre kevésbé lakott környéken, megláttam az utca másik felén egy srácot, amint velem egy tempóban haladva, szinte észrevétlenül követett. Követett? Igenis követett: Már vagy 10 perce nem fordult le, nem állt meg bekötni a cipőjét, nem nézte meg a telefonján az órát... kezdett idegesítővé válni, de legalább kevésbé fenyegető volt, mint az az öltönyös pasi. Gondoltam, lecsekkolom, tényleg követ-e, így kb 500 méteren keresztül a lehető legkisebb utcákba fordultam be, ahova kizárt, hogy két ember ugyanakkor tévedjen be. Tehát követ. Remek. Csak erre volt szükségem. Gondoltam, mindegy mennyi ideig keringek, a srác követni fog, ami normális esetben hízelgő lenne, de mostanra egy enyhe üldözési mániaám lett, így nagyon nem volt az. Miközben biztattam magam, hogy légy bátor, nem lesz semmi baj, szép lassan leültem egy útbaeső padra, összehúztam a pulcsim, és épp kotortam elő a hátizsákomból a fülhallgatómat, amikor meghallottam egy hangot a fejem felől:
- Szia, nem akarok zavarni. Szabad ez a hely? - Felnéztem. Az a fiú volt, aki ha jól számolom, 13 perce a nyomomban van gyakorlatilag. És most mellém akar ülni.
- Persze, ülj csak le. -mondtam, mintha egy átlagos napon lennék egy átlagos helyen, egy átlagos padon. Most már jobban megszemléltem a fiút: Rövid-de nem túl rövid- barna haja volt, zöld szeme, magas volt, átlagos testalkatú. Egy kék pólót viselt, farmerrel és tornacipővel. Igazi tökéletes, amerikai fiú.
- Amúgy a nevem Clay. -nyújtotta kezét a srác.
- Shade. -mondtam elég kedvetlenül. -És amúgy mit keresel errefelé?
- Igazából fogalmam sincs. Csak erre jártam.
- Csak erre jártál... -ismételtem egy kis "perszeperszee" ízzel a hangomban.
- Hát most na- vigyorgott a fiú. -És amúgy te mit keresel itt? Szerintem egy lánynak kevesebb keresnivalója van erre mint egy fiúnak.
- Hosszú. -mondhattam volna, hogy semmi közöd hozzá, vagy, hogy erre vezet az út például a nagymamámhoz, vagy valami ilyesmi, de nem.
- Van időnk. -mondta Clay majd színpadiasan kényelembe helyezkedett a kis padon.
- Igazából elég veszélyes az ügy, nem akarlak belekeverni.
Úgy tűnik, tudomásul vette, hogy nem akarom neki elmondani, mert csendben bámulta a cipőjét körülbelül 10 percen keresztül, majd megszólalt:
- Figyelj, nem akarok tolakodónak tűnni meg semmi, de úgy látom neked sincs sietős dolgod... Nem lenne kedved meginni velem egy forró csokit? Van itt a közelben egy fantasztikus kávézó.
- Hát végülis, nincs jobb dolgom- vágtam rá. Clay nagyon kedves és helyes volt, és legalább nem voltam egyedül, kiszolgáltatottan mindennek: pszcihopatáknak, pedofiloknak.. és vérfarkasoknak- ezt gondolataimon belül is csak suttogva tettem hozzá.
Csendesen elsétáltunk a kávézóig, ami tényleg közel volt. Clay kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett. Ezután kért két forrócsokit a pincérnőtől és leültünk az egyik asztalhoz. Meghitt kis étterem volt, alig voltak emberek, és ettől még békésebb lett.
- Most már igazán elmondhatnád, mit kerestél errefelé. -törtem meg a csendet.
- Igazából... Nem fontos. -elég Hazudj ha tudsz!-ot néztem ahhoz, hogy tudjam: Clay nem akarja elmondani az igazat.
- Figyelj, látom, hogy nem akarsz valamit elmondani. És lehet, hogy üldözési mániám van, meg lehet, pánikbeteg lettem már, de az a furcsa érzésem volt, hogy követsz. Tudom, hülyén hangzik de... -csak nyomtam és nyomtam és nyomtam. Jenna azzal jött volna, hogy "szófosásom lett".
- Ajj, okosabb vagy mint hittem- Clay elkezdett a helyszínelős sorozatokban arra a jelenetre emlékeztetni, amikor valaki lebukik. Ez nem jó előjel. - Nyugi, nem vagyok pedofil, nem akartam semmi rosszat...
- De mégis mi a fészkes fenét gondolhattam volna? Egy kihalt utcán követ egy fiú, amikor már alapból követnek. Dupla pánik. -amint kimondtam, tudtam, hogy nem kellett volna. Elmondani, hogy követnek, egy olyannak aki ezidáig követett. Nem a legzseniálisabb ötlet. Sosem gondolkozok előre- szidtam magam.
- Micsoda? Ki követ? -Clay hangja felháborodott volt, mitnha legalábbis a pasim lenne, vagy egyáltalán több mint 10 perce ismerne.
- Semmi, nem lényeges. -támaszottam fejem a magas forrócsokis pohár tetejének. - Maradjunk annyiban, hogy olyasmit láttam ,amit nem kellett volna, és ebből elég nagy bajom lett. És még nagyobb lesz. -Aaaannyira lett volna kedvem kiönteni a lelkem Clay-nek. Szükségem lett volna rá. De nem akartam belekeverni ebbe a dologba ezt a magas, aranyos, bociszemű srácot, akit nem is ismerek, mégis... Talán ő az egyetlen ember akiben most bízhatok. Szánalmas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése