Drága olvasóim! Az elmúlt napokban igencsak belelendültem az írásba, és büszkén kijelenthetem: Nagyjából megvan a sztori, már "csak" le kell írni.
Az ötletekért és a biztatásért itt szeretnék még egyszer köszönetet mondani Szancsukának ,és megjegyzem a mai zene is tőle származik :-)))Valamint köszönöm mindazoknak akik biztatnak, mert én egyszerűen nem tudom elhinni nekik -még most sem- hogy tudok írni.
Katt a továbbra a történetecske folytatásának elolvasásához..
- Shade, bízhatsz bennem, én próbálok neked segíteni, elmondhatod mi a baj. -ez most lehet, csöpögősen hangzik, de ott ülve, mégis olyan barátias, olyan bizalmas volt.
- Nem... én.. bízom benned, annak ellenére, hogy csak a nevedet tudom. Mondhatni most benned bízom a legjobban. -Hopp, ezt se kellett volna- De nem akarlak belekeverni. Neked gondolom.. ilyen békés, átlagos életed volt. Remélem, nekem is az lesz, miután kitaláltam, mi a jó francot csináljak most. Gondoltam, elrepülök a svájci alpokba, és kecskepásztor leszek... de kéne valami B terv is.. ezen dolgozok most, amíg mentem a bőröm. -Túl sok infóó. Hülye, hülye hülye. - És most nézd meg, Clay. máris belekevertelek, akaratom ellenére is.
- Tudod, szerintem én kevertem bele magam. És ha már így benne vagyok, nem lenne kedved beleavatni a sztori mélyebb részeibe?
- Hogy érted, hogy te keverted bele magad? Én nem bírom befogni a szám.
- Nem, úgy értem... Én követtelek. De csak mert olyan zaklatottnak tűntél, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami bajod van. És tessék, igazam volt. És én ültem le melléd, én hívtalak el ide. Magadtól nem nyögtél volna ki egy árva szót sem. - most ijesztően igaza volt.
- Tudom... mert nem is kellett volna. Istenem! És ha most téged is követni fog? Ne, ne, ne!
- Most már igazán elmondhatnád, ki fog követni, kit és miért. Igazán kíváncsivá tettél.
- Rendben, ezt már úgyis teljesen elcsesztem. De nem itt. Itt túl sokan hallják.
Tényleg bíztam Clay-ben, mert hagytam, hogy kivezessen a kávézóból, és miután megállapítottam, hogy most nincs itt senki, elvezessen egy kis padra, ami elég meghitt volt, pedig mintha egy horrorfilmből húzták volna elő: Semerre senki, nincs menekülési lehetőség. És igaz, egy olyan sráccal voltam itt, aki kb egy kilométeren követett, és egyáltalán nem ismerem, akár egy pedofil gyilkos is lehet, mégis biztonságban éreztem magam. Pedig ha valaki, akkor én aztán hitetlenkedő vagyok.
- Hát.. se nem kényelmes, se nem túl biztonságos, de ez a kedvenc padom errefelé, elég eldugott helyen, van. Szóval hadd halljam, mibe keveredtem bele?
Leültem a fiú mellé, és igyekeztem őszintén, de a lehető legkevesebb információval elmesélni a történetet. Viszont nem ment. Annyira jól esett kimondani, mintha legalábbis Clay megoldhatta volna az egészet.
- Az úgy történt.. van Jenna, a most már csak volt legjobb barátnőm, aki este az utcán császkált, és... és azt mondja látta, ahogy egy fickó. -itt erősen elbizonytalanodtam- Ó, Clay, nem tudom, miért mondom el ezt neked, és nem tudom, téged miért érdekel. - a fiú érdeklődőbben figyelt, mint akárki, akit valaha is ismertem- de én tényleg nem akarlak ebbe belekeverni. És nem értem, te miért akarsz belekeveredni.
- Csak.. nem tudom én sem. De most már ne hagyd abba, hidd el jobb lesz, azon meg nem múlik semmi, hogy mennyit tudok. -győzködött a srác.
- Szóval a lényeg, hogy Jenna látott egy... gyilkosságot. Igen, nagyon nem kellett volna. És az a hapsi, a pszcihopata azóta is a nyomomban van. Csak az enyémben. Jenna a szüleivel együtt elutazott. Érted? Itt hagyott. Pedig én semmit nem csináltam. - ezen a részen elsírtam magam. Nem vagyok egy sírós típus, de most kijött belőlem az elmúlt két nap összes tehetetlensége, csalódottsága és dühe. Düh, amit a volt barátnőm iránt éreztem, düh, amit magammal kapcsolatban éreztem. Düh, ami a világ igazságtalanságának szólt.
Nem tudom, mióta bőghettem- ami pedig nem szokásom, tényleg- de arra lettem figyelmes, hogy Clay csendesen figyel, és a karom oldalát simogatja. Mint egy barát, megnyugtatóan, ilyen "itt vagyok, majd ketten megoldjuk" típusúan.
- Clay, én ezt igazán nem értem. Itt vagyok én, akinek két nap alatt ment tönkre az élete. És itt vagy te, akinek megvan a saját kis életed, a saját problémáid. De te mégis itt ülsz velem, és az én problémáimat hallgatod. - mostanra már nem hittem abban. hogy vannak még kedves emberek a világon. És ez most meglepően érintett.
- Tudod.. Ez most hülyén fog hangzani... de nem tudtam hagyni a dolgot. Én is voltam már hasonló helyzetben, igaz nem voltam még ekkora szarban mint te... De jól esett volna, ha akkor ott van nekem egy idegen, aki meghallgat, és megpróbál segíteni. Megértelek. A helyedben én is azt gondolnám, hogy őrült vagyok. Én a helyedben már nem ülnék itt.
- Szóval te pusztán... a saját fájdalmaid miatt csináltad ezt? - hitetlenkedtem csendesen.
- Mondhatjuk úgy is, az kevésbé csöpögősen hangzik mint a 'volt egy olyan érzésem, hogy szükséged van valakire'. - ezen picit nevettem, és úgy tűnt, Clay sikernek veszi, hogy mosolyt sikerült csalnia az arcomra.
- Clay én... igaz még nem mondtam, de köszönöm. Hálásan köszönöm. Tényleg szükségem volt valakire. De ugye tudod, hogy most nem folytathatjuk ezt a beszélgetést? Se soha többet. Mintha nem is ismernénk egymást. - tényleg igyekeztem elkerülni, hogy Clay egyszer csak arra legyen figyelmes, hogy egy elsötétített ablakú kocsiból figyeli valaki.
- Hogy érted ezt? Nem, most már én is benne vagyok. És lehet, hülyének nézel... de én szeretnék segíteni neked. Nem hagyhatlak egyedül, bűntudatom lenne. - annyira meghatóan nézett azokkal a zöld szemeivel, komolyan mint valami szörnyű, csöpögős mozifilm valami pizsibuliól, amit a menőcsajszee-k sírva néznek végig és az ilyen részeknél mint ez, elpirulva "jajjistenem"-eznek. Borzasztó.
Véleményeknek örülnék, mint jónak mint rossznak :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése