Íme, már egy ideje arra vár ez a rész, hogy kitegyék, és hogy te eme sorokat olvasd... mivel igencsak előresiettem, nagyon sok rész megvan már, örüljetek.
Nnna, nem rágom az idegeiteket, jó olvasást, a zenét szokás szerint köszönöm szépen Szancsukának !!!
- És most? Mit szeretnél csinálni? A környéket már megmutattam. -kezdett bele a programtervezésbe Clay reggeli után.
- Nem is tudom, most találj ki valamit te. -udvariaskodtam.
- Tudsz kosarazni? -vetette fel vicceskedve.
- Tudok! -erre fogadjunk nem számított. Sokat kosaraztam apuval kiskoromban, és mint minden kosár rajongó apuka, aikor csak tehette, meccsekre vitt engem.
- Tényleg? - Clay szerintem nem hitt a fülének.
- Igen, tényleg. Miért, kosarazni akarsz vinni?
- Ha van kedved...
- Még szép, hogy van, imádok kosarazni.
Clay még mindig hitetlenkedve szedte elő a szekrényből a kosárlabdát, majd végülis úgy döntöttünk, busszal elmegyünk a város főterére, ott van a legelfogadhatóbb kosár pálya. A srác nem épp rendszerető, kb 15 percig tartott, míg megtalálta a bérletét az egyik mosásra váró farmerja hátsó zsebében, majd útnak indultunk. Át kellett, hogy buszozzunk a fél városon, ami egyébként zavart volna, de most két okból nem: Egy, így valószíűleg nehezebben talál meg az az idegbeteg. Kettő, a buszozás Clay-jel nem volt olyan unalmas, és kellemetlen mint általában. Végig nevettünk, igaz egyesek hülyének néztek, és az utolsó három megállónál már csak azon nevettünk, hogy eddig mennyit nevettünk. Nagyon jól éreztem magam. Amikor leszálltunk a buszról, én szokásom szerint egyenesen egy hatalmas pocsolyába léptem, amin Clay csak nevetett. Majd elindultunk a -mint kiderült- mindkettőnk által szeretett kosárpályához.
Egy kemény két és fél órás meccs sorozat után az eredmény még mindig döntetlen volt. Tehát belenyugodtunk a dologba, hogy nem tudjuk lenyomni a másikat. Leültünk az összegraffitizett fal előtt lévő, a kosaras srácok által odacipelt szakadt kanapéra. Most szinte nem is voltak, mivel eléggé esőre állt az idő. Sőt, szinte csak mi voltunk az amúgy igencsak tömött pályán. Nagyon békés volt ott üldögélni Clay-jel, akit szerintem mostanra a barátomnak mondhatok. Sőt, azok alapján amit eddig értem tett, a kevesebb mint egy nap folyamán, akár a legjobb barátomnak is.
- Szóval, mióta kosarazol? -kérdezte Clay, kb 10 perc hallgatás után.
- Nagyon kicsi korom óta. Tudod, apukám megszállott kosárrajongó, még nagyon pici voltam, amikor elkezdett tanítani, és meccsekre hordani. De én is szerettem. -tettem hozzá, ami szerintem igen fontos: Néhány szülő szinte ráerőlteti a gyerekükre a hobbiját, ami szerintem nem a legjobb nevelés. - És te honnan tudsz ennyire jól játszani?
- Én a haverjaimtól tanultam, még elég régen. Általában minden délutánt és hétvégét itt töltöttünk.
- Értem. Akkor nem csodálom, hogy nem tudtalak megverni.
- Azért azt se felejtsd el, hogy én sem tudtalak téged.
- Hát nem is. -mondtam, majd mindketten nevetni kezdtünk.
Már egy ideje ott ülhettünk, amikor arra lettem figyelmes, hogy az idő nem csak esőre áll, hanem már hatalmas vízcseppek landolnak rám, Clay-re, és úgy egyébként mindenhova. Clay gondolt egyet, majd engem is meglepve előhalászott a hátizsákjából egy esernyőt, és kinyitotta felénk.
- Probléma megoldva. -vigyorgott ismételten, és most egy kis büszkeség is volt a mosolyában, hogy megmentette a helyzetet és nem áztunk bőrig.
- Miket hordasz te magadnál?
- Hát ilyen időben bolond az, akinél nincs esernyő. Igaz, legtöbbször nálam sincs. -mondta még mindig mosolyogva.
Elég sokat üldögéltünk a szakadt, immáron vizes kanapén a kosárpálya szélén, a szakadó esőben. Normális esetben azonnal hazamentem volna amint esni kezd, de most kifejezetten jó volt még ilyen rossz időben is, ott üldögélni. Amikor szerintem már mindketten elég vizesek voltunk, és fáztunk Clay felvetette, hogy esetleg menjünk haza, ebből már nem lesz ma kosaras idő. Így hát elindultunk a buszmegálló felé, ahol az éppen beérkező busz ránk csapott egy fél pocsolyányi vizet, majd barátságosan kitárta ajtaját. Felszálltunk, majd elhelyezkedtünk az egyik hátsó ülésen, mivel a busz gyakorlatilag üres volt.
Már csak néhány megállót kellett ülnünk, de amikor megálltunk azelőtt, ahol nekem kéne leszállni, hogy hazajussak, eszembe jutott valami fontos, és mivel nem volt idő elmondani, lerángattam az értetlenül néző Clay-t a buszról, majd miután kicsodálkozta magát, elmagyaráztam neki a dolgot:
- Figyelj, most jutott eszembe a dolog, és szerintem nem vagyok már akkora veszélyben. Szóval nem bánnád, ha hazamennék néhány tiszta ruháért, ugye? - kérdeztem a fiútól, aki még így csurom vizesen is édes volt.
- Dehogy, menjünk. - mosolygott Clay.
Így hát a kedves esernyőcske alatt ballagtunk a házamhoz, majd előkotortam a zsebemből a kulcsot- még jó, hogy nem hagytam Clay-nél- és beengedtem magunkat. Felfelé sietve nagyjából felmostuk a lépcsőházat a belőlünk csöpögő vízzel, majd megérkeztünk a szép kis fa ajtó elé, amin apukám neve díszelgett. Néhány sikertelen próbálkozás után megtaláltam a kulcsom, így ki tudtam nyitni az ajtót. Bent levettem a pulcsimat, és bedobtam a fürdőkádba, majd elsiettem a szobámba, közben Clay-nek odaszóltam, hogy üljön le nyugodtan. Magamra zártam az ajtót, így előre elkerülve a kínos pillanatot, amikor a srác rám nyitott volna, én pedig épp leveszem a felmosóronggyá ázott ruháimat.
Előhúztam az ágyam alól a kisebb gurulós bőröndömet, majd sietősen beleszórtam a fiókjaim tartalmát, néhány pólót, farmert, egy pizsamát, és mindenfélét ami kellhet egy ideig. Ez a lakás volt a legveszélyesebb hely számomra, ha a pszcihopata felbukkanási aktivitását vesszük figyelembe. Nem telt bele öt percbe, máris egy másik fariban, egy piros pólóban, és a kedvenc dzsekimben álltam az ajtónál, mellettem a kis barátom, a bőrönd. Clay elejtett egy poént, hogy "és még azt mondják, a nők sokáig készülődnek", majd elindultunk. Esernyőt nem hoztam, és ez csak lent jutott eszembe, de nem tettem szóvá, sokkal jobb volt Clay-jel egy esernyő alatt sétálni a buszmegállóig, miközben a drága bőröndöm a cuki kis vízálló bevonatával, fröcsögve gurult utánunk.
Ismételten fel-le a buszról, már komolyan kezdtem megszeretni a buszozást. Clay lakásában én ismételten elvonultam zuhanyozni, miután leparkoltam a sötétkék guruló társamat a hálószoba ajtónál. Amikor kiléptem a zuhany alól, megállapítottam, hogy elég hideg van, ahhoz képest, hogy június vége felé járunk. Megtörölköztem, és farmer-hosszuujjú kombóba öltözve mentem ki a nappaliba, ahol Clay éppen az egyik beépített szekrényből szedte elő a pokrócokat, amik hívogatóan puhának és melegnek tűntek.
A délután további részét néhány takaróba burkolózva, a tévé előtt, idiótábbnál idiótább sorozatokat nézve töltöttük. Másképp utálom az esős délutánokat, mert nem lehet semmit csinálni, és nyáron még jobban, mert másnap még mindig vízben áll az egész város. De ez most jó volt, röhögni az idióta mexikói szappanoperákon, majd este megnézni a tehetségkkutató show-k válogatásait. Mint egy átlagos nap a tévé előtt- legalábbis nekem- de Clay-jel sokkal élvezhetőbb volt, még az ucsi tévéműsor is.
Kb. hajnali háromkor felébredtem a viharra, ami odakint tombolt, és az ablakokat verdeste. Ráadásul dörgött is, meg persze villámlott. Körülnéztem. Már fel voltam készülve tudatilag, hogy a kedves kis kék hálószobában találom magam, nem az én szobámban. Azonban a falak nem kékek voltak. Zöld. Előttem a tévé. És nem is fekszem olyan kényelmesen mint tegnap este. Picit jobban körülnéztem: Úgy tűnik, eddig Clay vállának döntve a fejem aludtam a nappalijában. Hoppá. Tehát elaludtunk tévézés közben. Sebaj, csak szépen beosonok a hálóba és... nem, még a végén felébresztem Clay-t, meg végülis, olyan jó itt aludni. Így hát mintha mi sem történt volna, visszafeküdtem Clay vállára és békésen aludtam tovább.
Reggel- már tényleg reggel, állapítottam meg a napsugarakból- még mindig a fiúnak dőlve ébredtem. Nem akartam a fészkelődéssel felkelteni, így hát mozdulatlanul feküdtem addig, amíg ő is fel nem kelt.
- Jó reggelt. -szinte hallottam a mosolyt a hangjában, így a fejem fölül is- hogy aludtál? - ezt olyan kevés meglepődöttséggel mondta, mintha ő is felkelt volna valamikor, az éjszaka folyamán, és nem tett volna semmit a helyzet ellen.
- Jól köszi- felültem és rámosolyogtam. Ő is felült, és elment mosakodni a fürdőbe. Én pedig kicsomagoltam a bőröndöm és átöltöztem. Ezután kinéztem az ablakon: kint még valószínűleg tegnap óta zuhogott. De úgy, mintha soha nem akarna elállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése