Cs.ásztok drága olvsóim!
Az elmúlt majdnem egy hónapban, vagy többen nagyonnagyon elhanyagoltam kicsike blogocskámat, amiért furdal aminek furdalnia kell.
DE! Van mentségem :)) Az elmúlt időben összehoztam egy másik sztorit! Egy újat, egy jobbat, egy kevésbé nyálasat. Vagy nem.
Nnnos, tudom, hogy repesve várjátok, hogy annak a sorait olvashassátok, de engedelemtekkel nem zavarok be. Mivel már egyre kezelhetetlenebb mennyiségű iromány van a másik, eddig címet nem kapott fájlban (eddig négyszer hosszabb mint a mostani sztoricska) Ezért, csinálni fogok neki egy másik blogot.
Elég a rizsából, tádáá, íme az elhanyagolt, elfelejtett, sztori. Béke poraira, már nem írom régóta :))
Zenének egy kis klasszikust teszek be, tetszik akinek tetszik. Tegnap kedvet kaptam a születésem előtti számok újrahallgatásához, és most még mindig nosztalgikus hangulatban vagyok, ez a nagy kemény helyzet.
Drága olvasóim! Örömmel tudatom veletek, hogy ezt a sztorit nemsokára befejezem, és már írok egy másikat is. Abból olyan 4 fejezet van meg :))
Nos, következzen egy kis zene, köszönet Szancsukának
Folytatásért katt a továbbra :)))
Helóka, még élek :)
Tudom, nem tettem ki új részeket...
Tudom, köcsögség...
Tudom, úgysem olvassa senki...
Tudom, ha valaki eddig olvasta, az már nem olvassa....
De csak azért is kirakom! Csak, hogy jobban érezzem magam. És ha ezt most olvasod, az Isten őrizze meg jó szokásodat, gyere vissza máskor is!
És ha még ezt is olvasod, akkor igazán elolvashatnád az egész részt is. a kedvemért, kérlek. - kérlelte Luluka olvasóját bánatos kiskutya szemekkel. Amúgy büszkén kijelentem, hogy a sztori pár napon belül kész lesz! Még egyetlen egy jelenetet tervezek megírni! Persze ti ennek még a felét nem olvastátok, ti még sokáig fogjátok a soraimat olvasgatni... Na jó nem bízom el magam :) A zenét, mint mindig, Szancsukának köszönhetem :))) Katt a továbbra és jó olvasást!
Sziasztok! Ehhez a részhez az ötletet Szancsukám adta, csakúgy mint a zenét!
A mai részt a Nickelback iránti rajongásom(unk) ihlette. Jó olvasást :))
- Matt, haver. Köszönöm, hogy vigyáztál Shade-re. És, hogy nem próbáltál meg ráhajtani. ezért igazán hálás vagyok. - Sunyi. Sunyi, cseles Clay.
- Öhm... Nincsmit Clay, érted bármit. - mosolygott zavartan Matt.
- Hú, mekkora köcsög vagy te, drága barátom. -Clay itt már felemelte a hangját. - Komolyan azt hitted, hogy eltitkolhatod előlem? És, hogy Shade majd falaz neked?
- Haver, az nem úgy volt, csak...
- Nincs csak, ez elég egyértelmű, takarodj innen mielőtt én doblak ki. -Clay még ilyen keményen is mennyire cuki volt, úristen.
Matt csalódottan kisétált, majd lement a lépcsőn. Én gratuláltam Clay-nek a jó kis alakításért, megcsókoltam, majd siettem Jennához. A lépcsőházban eszembe jutott valami. Visszaszaladtam, és felkaptam a cicát, akit azóta is etettünk, gondoztunk Clay-jel, de mégis Jennáé volt, és már aggódhatott érte. Tehát egy nagy, fehér macskával az oldalamon buszoztam el Jennáék házáig. Kicsit se néztek hülyének, á, dehogy. Majd amikor leszálltam a cuki kis buszmegállóban, beparáztam. Vissza akartam menni. De nem tehettem. Így hát most az egyszer nem átmásztam a kerítésen, hanem megnyomtam a csengőt. Egy picit vártam ott, majd elgondolkodtam, hogy most még elosonhatok. Ekkor kinyílt az ajtó, és Jenna papucsban, pizsamában, kómás fejjel kijött és kinyitotta a kaput. Örült nekem ,és egy picit szégyellte magát. Bementünk, és leültünk a nappaliba. A szülei nem voltak otthon. Jenna már nem tűnt olyan álmosnak mint öt perce.
- Shade én... nem is tudom, hol kezdjem.
- Nyugi, Clay mindent elmondott.
- Mindent? Ó, huhh. - Jenna nagyon megnyugodott. Afelől, hogy nem neki kell elmondania a kínos részeket, és hogy még ezután is itt vagyok, és nem utálom. -Shade, annyira sajnálom. Nagyon kiakadtam, amikor mondták, hogy mit kell tennem, és nem akartam megtenni de muszáj volt. Akkora bűntudatom volt, nem akartam ezt tenni veled. Főleg, hogy ezután az az idegbeteg nagybátyám meg üldözni kezdett. - mondta Jenna, és láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Én is immár könnyes szemmel megöleltem. Nagyon megnyugodtam, hogy mégsem tette ezt velem, hogy nem hagyott magamra, hogy végig itt volt, és tegnap megvédett. Hálás voltam neki.
- És akkor Clay most a pasid?
- Ömm... Igen -mondtam büszkén. - És neked akkor valami rokonod?
- Igen, a másodunokatestvérem. szép kis család. Na de ne erről beszéljünk, hanem rólatok. - Jenna olyan lelkes lett, mintha valami csajbulin lennék, hogy kibeszéljük a fiúkat.
- Rólunk? Mármint... Jenna! -szóltam a barátnőmre. Utálom ha olyan dolgokról faggatózik, ami nem tartozik rá.
- Na, Shade. Megöl a kíváncsiság. Szóval... Már...? -nézett jelentősségteljesen a barátnőm. Utáltam, ha ezt csinálja.
- Jenna, fejezd abba!
- Lécciléccilécii! -Jenna könyörgő üzemmódba kapcsolta magát.
- Jenna. Ne csináld már. Amúgy nem. Most örülsz? - Jenna látta, hogy nem akarok erről beszélni, úgyhogy inkább arra terelte a szót, hogy most mit tervezek. Vagyis, hogy hazakltözöm-e akkor Clay-től. A válaszom persze igen volt.
- De miért? - kérdezte a barátnőm.
- Anyáék nem is tudnak Clay-ről. És nem engednék, hogy ott lakjam nála. Tudod, jövő tanévben meg úgyis el kell mennem a főiskolára, és szeretném ezt az időt velük tölteni. Ó, tényleg. Anyáék. Ők úgy tudják, futni mentem. Hú, rohannom kell haza. Bocsi Jenna, majd felhívlak. -mondtam, majd már kint is voltam a kapuban. Puby-t persze ott hagytam, hiányozni fog a kis fickó, de Jenna nagyon szereti őt.
Elzötykölődtem a buszon a házunkig, majd próbáltam úgy lihegni, hogy elnyomja anyáék tekintetét a farmeromról, ami nem a legjobb futóruha. Nem is ment rosszul. A szobám kellemesen otthonosan kupis volt.
Amint épp ott pakolgattam, anyu bejött hozzám az egyre tisztuló kis szobámba.
- Shade, beszélnünk kell. - kezdte anyu aggodalmas hangon, majd leült az ágyamra. Én pedig mellé.
- Igen anya, mi az? Baj van?
- Nem, sőt, ellenkezőleg. Az üzletünk nagyon jól sikerült, sok jutalékot kaptunk a dologból. Így apáddal úgy döntöttünk, veszünk egy nagyobb lakást. de ne ijedj meg, csak valahol a környéken. Hazafelé a repülőn már ki is néztünk egyet. És ha nincs kifogásod, akkor még ma lebonyolítjuk az üzletet, és jövőhéten költözhetünk is.
- Anya, ez nagyszerű! Annyira örülök, biztos jó lesz! - Úristen, arról el is feledkeztem, hogy a lakásunk továbbra sem biztonságos. Huhh, probléma megoldva. - anyu, figyelj, ugye nem lenne baj, ha estére elmennék itthonról? Nem egész estére, 10-re itthon lennék.
- Csak nem randid van kicsim? - tette fel anyu a kérdést, amire vártam. Hát, Clay-t ígyis úgyis be kell mutatom nekik, és így egyszerűbb.
- De igen anya. -modntam, miközben lesütöttem a szemem.
- Jajj kicsim, ez csodálatos. És, milyen a srác?
- Anya, erről most nem szeretnék beszélni. De akkor én megyek is. - már délután öt óra lehetett. Amint anyu kiment, írtam Clay-nek egy sms-t, hogy találkozzunk valahol, mire ő felhívott, és közölte, hogy már útban van hozzánk, szeretné megismerni a szüleimet ha nem baj. Persze, hogy nem volt baj. Amint letettem a telefont, expressz sebességgel raktam rendet a szobámban, majd szóltam anyunak, aki nem bánt a dolgot, sőt, örült is. Apu kicsit morcos volt. Neki én vagyok az ő pici lánya, nem szereti, ha fiúzom.
Amikor Clay megérkezett, én már lent voltam a lépcsőháznál, hogy még beszélhessek vele a nagy találkozás előtt. Ő egy fekete pólót viselt, farmerrel, és tornacipővel. Passzoltunk egymáshoz, én egy fekete pántos pólóban voltam, hozzá farmerszoknyában, és tornacipőben persze.
Fent anyu és apu már teljes idilli családképként álltak az ajtóban. Megvolt a nagy találkozás, köszönés, udvariaskodás, majd, hogy elkerüljük a kínos nappaliban-ücsörgést, mondtam anyuéknak, hogy sietnünk kell, meg, hogy majd jövök. Clay udvariasan elköszönt, apouszívlapátot lóbál fenyegetően.
Clay-jel kézenfogva sétáltunk valamerre, és beszélgettünk.
- Szóval akkor kibékültetek Jennával, ugye?
- Igen, persze. Jajj, most valahogy olyan jó is meg rossz is. Jó, hogy nem azt tette velem, amit hittem, hogy tett. De rossz, mert így szeritnem egy fokkal nagyobb szarban vagyunk, mintha az lett volna amit hittem, hogy volt.
Elmeséltem Clay-nek, hogy elköltözünk, és neki is tetszett az ötlet, nem szívesen hagyta volna, hogy abban a lakásban maradjak. Kicsit szomorú volt, hogy elköltözöm tőle, egyemmeg.
- Na és most hova menjünk, mit csináljunk? -kérdeztem, amikor már ki tudja mennyi ideje, szerintem céltalanul sétáltunk.
- Elviszlek valahova. Meglepi lesz. - nem bírom a meglepiket, de ezt inkább Clay-nek nem említettem, olyan drága volt.
Kb 200 méter után, én sokkot kaptam az örömtől, Clay pedig büszkén rántotta elő a zsebéből a két koncertjegyet. A jegyek a színpad elé szóltak. És a kedvenc bandámra, a Nickelbackre. Úristen! Ezt nem hiszem el, egyszer említettem Clay-nek, hogy ez minden álmom, és neki eszébe jutott, amikor látott egy plakátot.
A nyakába ugrottam örömömben. Ez annyira jólesett, annyira figyelmes volt. Megejtettem egy gyors telefonhívást anyunak, hogy később megyek, majd rohantam is tombolni a többi rajongóval, és persze Clay-jel. Mit ne mondjak, a harmadik szám után, amit velem együtt végig énekelt, rájöttem, hogy nem csak én vagyok hatalmas rajongó kettőnk közül. Ennek is hihetetlenül örültem, nem hát még annak, hogy végre élőben láthatom a legeslegkedvencebb bandámat!
Kb. négy órát tomboltunk végig, miközben teli torokból ordítottuk a fantörpikusabbnál fantörpikusabb számokat, majd a ráadások alatt már csak vadul táncoltunk, mint két hülye, és mint mindenki körülöttünk. A banda olyan hajnali három körül ment el, én addigra ki voltam, a torkom fájt, és örültem, hogy ujjatlanban voltam, mert még így is melegem volt. Gondolom a fejem is szép kitombolt lehetett. De megérte, ez volt életem egyik legjobb estéje. Clay hazakísért, egészen a lépcsőházunk ajtajáig, vagyis pontosabban még be a lépcsőházunkhoz is, ahol megköszöntem neki ezt a fantasztikus estét, és, hogy mennyire gondolt rám. Egy ideig még beszélgettünk, majd úgy döntöttem, ideje felmennem, anyu már így is picit pipa lesz. Clay megölelt, majd adott egy hosszú, boldog csókot. Én azon kaptam magam, hogy a nyaka köré fonom a kezem, és közel húzom magamhoz. Már tényleg mennem kellett, anya hallhatta amikor bejöttem a lépcsőházba, és az lesz a vége, hogy le fog jönni. Még egyszer megöleltem Clay-t, majd adott egy kicsi jóéjtpuszit, és én felfelé vettem az irányt, ahol anyu egy picit dühös volt a késői kimaradásért, de mivel ő is imádja a Nickelbacket, rögtön arról kezdett faggatni, hogy melyik számokat játszották, miben voltak, mi volt a ráadás, meddig voltak, stb. Örülök, hogy még időben elkezdtem hallgattatni anyuval a számaikat.
Sziazstok :)) A mai zenéről annyit, hogy szerintem a Savin' me illik a mai rész történetéhez. És ezért is hálás vagyok Szancsukának !!! Jó olvasást :)))
És ma elég hosszú részecskét raktam ki, mert tegnap nem tudtam. Remélem megértitek, szülinapi bulira mentem, és elég későn értem haza :)))
Aztán végül kb. fél óra kiegyenlítetlen harcolás után, a fekete, aki számomra a pszcihopata volt, elfutott. Csak fogta magát és elfutott. Megfutamodott volna?! Nem hiszem. Lehet, rájött, hogy itt ma nem fog meghamikázni engem a drága. Ránéztem a megmentőimre. Egyre inkább Jenna és Clay jutott róluk eszembe. Főleg a szemükről. Szerencsére nem volt semmi bajuk, bár annak, aki engem Clay-re elékeztetett, volt egy nagy karcolás az arcán. De legalább semmi komolyabb bajuk nem lett. Nem tudtam, most mi lesz, de ők szerintem igen. elmentek. szépen, kecsesen elfutottak. Hát végülis mi mást csináltak volna?
Én még egy picit hitetlenkedtem, majd úgy döntöttem, meg sem próbálom felfogni a dolgot. Sétáltam tovább, de nagyon féltem... Az úton, a park mellett láttam a fék között egy-két elsuhanó árnyat, mintha végig követtek volna.
Végülis szerencsésen hazaéreztem. Miközben másztam fel a lépcsőn, elgondolkoztam, mit mondok a szüleimnek. Nem jutott eszembe semmi, így hát maradt a drága jó improvizálás.
- Shade, de jó, hogy itt vagy. - nyitott ajtót anyukám- Hol voltál? Annyira aggódtam, kicsim!
- Igen kislányom, hol voltál ilyen későn, csak nem bulizgattál egy kicsit?
A helyzet úgy tűnik adta magát, kihasználtam a dolgot.
- De... Nem hittem, hogy ma este jösztök haza, így elmentem a barátnőimmel bulizni. De nem csináltunk semmit. Csak az egyik haverunkhoz mentünk házibuliba.
Anyáék vagy túl fáradtak voltak, hogy végiggondolják a dolgot, hogy én nem vagyok bulizós típus, meg ilyenek, vagy megelégedtek vele, pedig tudták, hogy hazudok. Mindegy is volt. Megöleltem őket, beszélgettünk kicsit, majd kijelentettem, hogy fáradt vagyok, és elmentem a szobámba. Bent, ahogy magamra zártam az ajtót, összeomlottam. Lerogytam az ágy mellé, és most kivételesen ugyan nem sírtam, kétségbe voltam esve. Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Majdnem megölt egy vérfarkas, mire két másik véfarkas megmentett. Annyira hihetetlen volt. Ráadásul az egyik farkasnak olyan színű volt a bundája, mint Clay-nek a haja... és azok a bociszemek, az az értelmes nézés. A másik meg ugyanez, csak Jennában. Az utánozhatatlan vörösesszőke haj, a kék szem.
nem bírtam lenyugodni, ezt nem hagyhattam annyiban. Ezért kiagyaltam a tervet. Anyáék mindig sokáig alszanak, minimum reggel 10-ig , főleg ha fáradtan érnek haza egy útról. Ezért mindent szépen elterveztem, és hajnali fél ötig vártam ébren, mivel aludni azt nem tudtam.
Ötkor már a buszon ültem, átöltözve, anyáéknak meg hagytam egy üzenetet az asztalon, hogy reggel nagyon fájt még mindig a fejem ,ezért elmentem futni, majd jövök. Ez hihető volt, sokat jártam kora reggel futni. Én, a lustaság. Ez összeegyeztethetetlen volt szinte velem.
Szóval a kora reggeli buszon ültem, szinte egyedül, és Clay háza felé zötykölődtem. Muszáj volt beszélnem vele. Meg kellett tudnom az igazat. De magamnak sem mertem bevallani, akkor ez hogy fog menni? Mindegy, már késő, nem futamodhatok meg, gondoltam, mikor bementem a lépcsőházba.
Az ajtót Matt nyitotta ki, akit most legkevésbé sem akartam látni.
- Shade te meg... hova tűntél tegnap este?
- Te is tudsz mindent, ugye? Tudsz mindenről, de nem mondtad el, mi? -rontottam szinte a fiúnak. Nem így terveztem, de hát improvizálás 4evör! Matten látszott, az a "lebuktam" arckifejezés, és csöndesen megmondta, hogy Clay a szobájában alszik, menjek csak be hozzá, majd ő is visszafeküdt aludni. Én pedig lassan a hálószoba felé mentem, majd a kilincsen tartottam a kezem egy ideig, biztattam magam, és benyitottam.
Bent, Clay nagyon békésen aludt, de látszott rajta, hogy igen fáradt. Aranyosan szuszogott, és ott, abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy ő lett volna az a... vérfarkas tegnap. De aztán ránéztem az arcára. Két nagy, friss karcolás volt a szép kis fejecskéjén. Ez irronikus. Vagy nem vagyok komplett őrült. Nem volt szívem felkelteni, biztos nagyon fáradt volt, így hát befeküdtem mellé az ágyba. Odabújtam hozzá, amire nem kelt fel, ennek örültem. Volt időm gondolkodni. Tehát Clay vérfarkas lenne? És akkor az üldözőm is? De akkor Clay tudta... meg akkor Jenna is tudta... úristen, nem nem ez nem lehet, nem tehették ezt.- győzködtem magam.
Majd eltökéltem, hogy nem is gondolkozok inkább ezen, majd megtudom. Néztem hát Clay-t. Annyira békés volt, ahogy aludt. Ő volt az, akit szerettem. Akármi is, én szeretem. És ő szeret engem. Ennyi. Egyszerű a dolog, akármilyen bonyolult is.
Olyan délután kettő körül járhatott, amikor én már ki tudja mióta feküdtem ott, és... élveztem Clay közelségét, amikor Clay felébredt. Meglepődött, hogy engem ott talál, cipőben, farmerben és pulcsiban ott feküdni mellette.
- Jó reggelt. - mondtam mosolyogva. - szerintem meg kéne beszélnünk valamit.
- Szerintem is. -mondta Clay, majd vett egy nagy levegőt.
- Szeritnem ekzdjük azzal, hogy... az te voltál tegnap?
- Igen. Én voltam és... Jenna.
- Ezt összeraktam. -mondtam picit morcosan.
- Tudtam, hogy össze fogod. Okos vagy te. -mosolygott- De hidd el, ez nem így volt megtervezve.
- Szóval... akkor te most mi a fene vagy? Vérfarkas?
- Ömm... igen.
- És... mióta?
- Elég régóta. Figyelj, gondolom ha már ezt tudod, ideje megtudnod a teljes igazságot. -én figyelni kezdtem, mire ő folytatta- Szóval... akkor este amikor Jenna elment hozzád, akkor... Ne haragudj rá, tisztára kivolt, nem akarta ezt tenni veled. A lényeg, hogy a pasi, aki üldözött... gondolom rájöttél, hogy az is... vérfarkas. szóval ő benne volt a dologban. És úgy volt megbeszélve, hogy csak rádijesztünk, aztán békén hagyunk.
- Micsoda? Vagyis Jenna nem is látott semmi gyilkosságot, nem is üldözték, stb?
- Nem. Tudod, az idősebbek úgy gondolták, nem maradhat itt a régi életében, miután átváltozott. Féltek, hogy elmondja például neked. Ő nem akarta ezt tenni ,de muszáj volt. Aztán reggel ő elment. És itt mindenki azthitte, hogy ezzel be is fejeződött. Én is. De mindig is utáltam azt a hapsit, aki most a gonosz követő szerepét viselte. Mindigis gonosz volt, vagyis nem gonosz... csak be akarta tartatni a szabályokat. Minden áron. Tehát ő azt hitte, hogy Jenna kitálalt neked, de nem akarta Jennát bajba sodorni, úgy gondolta, elinézi a dolgot ő maga. Én ezt megneszeltem, és ezért követtelek. És ezért mentem oda hozzád. Hogy megvédjelek. És én is el akartam mondani neked a dolgot, annyira sajnáltalak. De az nem segített volna a helyzeten, csak még jobban bajba keveredtél volna. De közben beléd szerettem. És szeretlek.
- Ó, Clay. Ez... hihetetlen. Szóval ez a pasi meg akart ölni engem tegnap este? Csak, mert azt hitte, hogy én tudom, hogy Jenna... mi?
- Igen. Annyira sajnálom. És mióta Jenna is tudta a teljes dolgot, azt akarta, hogy mondjam el neked. Ő nem akart téged belekeverni, szörnyű bűntudata volt. De úgy gondoltuk, hogy leszámolunk vele... tegnap este. Ám amikor követtük, megéreztünk téged. Én tudtam, hogy össze fogod rakni a dolgot, de nem tehettem mást, meg kellett, hogy mentselek.
- Ez annyira aranyos, köszönöm szépen. Nem hiszem el még mindig. Te komoly vérfarkas vagy?
- Igen... ijesztőnek találod?
- Nem, ez király. - mondtam, majd mindketten nevettünk. Én hozzábújtam, és annyira boldog voltam. Ő is. Sokkal nyugodtabb volt, és nem volt feszült. Mindent tudtam, nem kellett titkolóznia. Meg szerintem titkon attól is félt, hogy amikor megtudom, elájulok, és félni fogok tőle. És megnyugodott, hogy... hát, hogy nem az állatot látom benne.
- Sajnálom az arcod. - böktem ki, éppen a sebein végigsimítva az ujjam, amiket tegnap szerzett.
- Ugyan, ennyit bármikor bevállalok érted. De azért próbálj ne bajba keveredni. Erről jut eszembe, te mit kerestél az utcán egyedül?
- Anyukmék hívtak, hogy otthon vannak. És én nem tehettem mást, nem lehettek ebban a lakásban. Veszélyes volt. Vagyis még most is veszélyes. Gondolom.
- Igen, még most is. De szerintem már nem ott fog keresni téged. És most már biztos afelől, hogy tudod, és szerintem azt is tudja, hogy khm... együtt vagyunk.
- Itt is kereshet?
- Nem, itt szerintem nem. Nem tudja, hogy itt lakom. Nem bíztam benne, ezért nem is beszéltünk, soha.
Ezen már nem nagyon volt mit beszélni. Most nekem lett elegem a hallgatásból, és én csókoltam meg Clay-t. Ő szerintem még mindig nem hitte el, hogy ezek után is... nos, hogy szeretem. És annyira megkönnyebbült volt, olyan felhőtlen. Clay megfogta a fejem, felemelte, és a szemembe nézett.
- Annyira szeretlek. Úgy féltem, hogy bajod esik.
- Nem kell engem félteni, alapjáraton nem vagyok ilyen szerencsétlen.
- Biztos vagy te ebben?
- Hát... fogjuk rá.
Nekem ekkor eszembe jutott a tegnap este. Matt. Hogy mekkora tapló volt. El kellett mondanom Clay-nek, őszintének kell lennem vele. De nem akartam, hogy miattam veszekedjenek. Viszont Clay-nek tudnia kell, milyen barátja van. Így hát nagyot sóhalytottam, majd egy picit kibújtam Clay öleléséből, és törökülésbe ültem.
- Clay, el kell mondanom neked valamit.
- Ez nem jól kezdődik. -mondta Clay, majd figyelt, de közben gondolkozott.
- Tegnap este. Amikor elmentél. Én azt hittem, egy lánnyal beszélsz, és hozzá mész. Mármint Jenna is lány, de érted. Tudtam, hogy nem. de azt is tudtam, hogy nem az anyukádhoz mész. És... Matt odajött hozzám, és... - eszembe jutott az emlék, a pillanat, és megint elsírtam magam. Clay odacsúszott mellém az ágyon, és az ölébe ültetett, majd a hajamat simogatta. - És... megölelt. És meg akart csókolni, de én.. én nem engedtem. Én téged szeretlek. Ő meg azt mondta, hogy amiről nem tudsz az nem fáj neked. Nem értem, miért gondolta ezt. Hisz a legjobb barátod.
Clay elég dühösnek látszott, de emellett örült is, hogy még úgy is kitartottam mellette, hogy tudtam, hogy hazudott nekem. Nem úgy történt mint a cuki kis sorozatokban szokott, hogy a pasi idegbetegen kimegy, és szétveri a másikat. Ettől féltem igazából.
- Hát... Mattben csalódtam. sejtettem, hogy ez lesz. Pedig direkt meg is kértem. És neki csak vigyáznia kellett volna rád. - mondta Clay a helyzethez képest viszonylag nyugodtan- De... köszönöm, hogy bíztál bennem, Shade.
- Ugyan, én... mondjuk úgy, hogy legbelül tudtam. Csak nem akartam elhinni. - mondtam neki. Clay megfogta az állam, felfelé emelte, és megcsókolt. Rövid csók volt, de annyira aranyos. Annyira szerettem, mint még soha senkit, ilyen értelemben persze.
- És... Nem gondolod, hogy lenne egy kis megbeszélnivalód Jennával?
- De, de. Szerintem is helyre kéne raknunk egyet s mást.
Clay még adott egy hihetetlenül édes puszit a homlokomra, majd mindketten felálltunk, és a nappali felé vettük az irányt. Én anélkül az ajtó felé mentem, hogy Mattre egy pillantást is vetettem volna. Még jó, hogy cipőben voltam, és azzal nem kellett időt töltenem. Clay közben csendesen leült Matt mellé, aki engem nézett, ideges tekintettel. Ekkor már nekem is muszáj volt odanéznem. Clay nem látszott dühösnek, de szerintem az volt.
Sziasztok drága olvasóim! Ehhez a részhez annyit fűznék, hogy izgalmas, és ha logikusan gondolkodtok, mivel elég rávezetést beleírtam, rájösztök egyre s másra. Ám ne féljetek, a történetnek itt még koránt sincs vége.
- Gyere be. -mondtam szipogva, majd próbáltam a kezemmel eltüntetni a sírás nyomait az arcomról, de amint Matt reakcióján látszott, a dolog nem jött össze.
- Mi a baj Shade?
- Semmi. -mondtam még mindig hüppögve.
- De az emberek nem szoktak csak úgy sírni, mert például unatkoznak. - mondta a fiú, és leült mellém az ágyra. Erre nem mondtam semmit, csak az immár vöröses árnyalatú szememet törölgettem. Matt átkarolta a vállamat, és hagyta, hogy megnyugodjak nagyjából. Ami jó volt, de sejtettem mire készül. És igazam volt. A fiú megfogta az állam, felfelé fordította a fejem, így a szemembe nézett. Be kell vallanom, nagyon szép szemekkel büszkélkedhet a srác. De én nem tehettem ezt. Akármennyire is gyanús volt nekem Clay, ő soha nem csalna meg. "Vagy mégis... Ugyan, ne álltasd magad, nem te vagy az egyetlen, a világegyetem közepe" mondta az a sunyi kis hangocska ismételten. És kezdtem megtörni. Megengedtem Mattnek, hogy a másik kezével is átöleljen, és egyre közelebb húzzon magához. Majd közelebb. Ekkor eszembe jutott a tegnap este. Clay azt mondta szeret. És én is szeretem őt. És ő nem tenné ezt velem. Én pedig nem csinálhatom ezt... úgymond bosszúból a legjobb barátjával. Nem lehetek olyan mint Rachel.
Így hát elhúzódtam Mattől, ami igencsak meglepte a fiút. Ez idegesítő volt. Azt hitte, ennyire könnyen kapható vagyok?
- Matt, mit csinálunk? Ez nem lehet. Clay a barátod. Nem teheted ezt vele. És én sem tehetem ezt vele.
- De miért? Amiről nem tud az nem fáj neki. - "És amiről te tudsz, az fáj neked. Feledtesd el magaddal a dolgot. Nem ekll mást tenned, csak engedned, hogy Matt megcsókoljon. Ennyi." kezd elegem lenni a kis hangocskából. Bárcsak kikapcsolhatnám.
- Ez igaz Matt. De ő a legjobb barátod. Képes lennél ezt tenni vele, amint kiteszi a lábát a házból?
- Szerintem te is sejted, hogy nem az anyukájához ment. - ez aljas húzás volt, Matt. Nagyon.
- Nem tudom. -mondtam elkeseredve. - De én bízom benne. És szeretem. Te meg... Dögölj meg! - mondtam, majd kiviharoztam a szobából. Amint kiértem, elkezdett csörögni a telefonom. Anya volt az. Most nem bírtam vele beszélni, de muszáj volt. Így hát kikapaszkodtam a tetőre, ami Clay nélkül ügyetlenül ment, majd felvettem a kitartóan csörgő telefonomat.
- Kislányom! Itt az anyád. Megmondanád nekem, hogy hol a francban vagy? -még nem hallottam anyát ennyire dühösnek.
- Miért, ti hol vagytok? - mondd, hogy nem otthon, kérlek!
- Itthon vagyunk. De te nem. - Francba!
- Izé... átjöttem Jennához....
- Ott már kerestünk, de nem voltál ott. Csak Jenna volt meg valami fiú.
- Fiú?! Milyen fiú? - És Jenna?!
- Hát valami barna hajú, magas, zöld szemű srác. De az nem lényeges. Azonnal gyere haza, Shade! - Mi?! Barna haj... Zöld szem... Magas. Clay? És Jennánál? És Jenna, otthon? Úristen, nem ez nem lehet.
- Persze anyu, azonnal megyek. -mondtam, majd lenyomtam.
Bemásztam, vagyis beestem, felvettem a cipőm, és leszaladtam a lépcsőház elé, majd hazafelé vettem az irányt. Alkonyodott. Félni kezdtem. Kedvem lett volna visszasprintelni a lakásba, és bezárkózni. De nem tehettem. Nem hagyhattam egyedül a szüleimet abban a lakásban. Fogalmam se mvolt, hogy mit fogok csinálni, hogy mit fogok nekik mondani, hova fogom őket vinni. Csak azt tudtam, hohy ott kell lennem velük.
Egyedül a kihalt, sötét utcán. Miközben egy pszcihopata gyilkos rád vadászik. Hülye ötlet. De nem gondolkodhattam, most a szüleimről volt szó. Akik aggódtak értem, pedig inkább magukért kellett volna aggódniuk. Ahogy ezen gondolkodtam, kétségbe estem. Tudtam, így nem mehetek haza, mit hinnének, hol voltam, hogy ilyen zaklatott lettem? Így hát megálltam, elgondolkoztam a dolgon. Nekidőltem egy lámpaoszlopnak, és a hideg vasnak nyomtam a fejem. zúgott a fülem. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Hogy így összejöttek nekem a dolgok. Majd amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, meghallottam. azt a hangot, amit kb. egy hónapja este. Vonyítást. De most nem az erdő felől. Hanem mögülem. Nem pont mögülem, de közelről. Veszélyesen közelről. Aztán morgás, majd valami elkezdett felém jönni, hallottam a hatalams mancsok cuppogását a vizes kövön. Hátborzongató volt.
Összeszorított fogakkal megfordultam. És igen, az volt amire számítottam, de reméltem, hogy csak megint túl élénk a fantáziám: Egy hatalmas éjfekete farkas közeledett felém, vicsorogva. Vagy inkább vigyorogva. Valahogy elékeztetett az üldözőmre. Olyan ijesztő volt, és... olyan félelem vett körbe mint akkor, amikor megláttam, hogy itt van. De ha lehet még rosszabb. Mert most tudtam, hogy nem fogok menekülni. Tudtam, hogy itt nekem most végem. A farkas... vagy vérfarkas akkor? -raktam össze a képet a fejemben- egyre csak közeledett, és büszkén, de egy állathoz túl értelemsen csillogott a szeme. Gonosz volt. Hirtelen arra vártam, hogy lepereg előttem az életem, kiemelve a fontosabb, szép pillanataimat, és meghalok. Reméltem, nem lesz fájdalmas. Reméltem, anyáék nem lesznek nagyon csalódottak. Csak tudtam volna velük beszélni legalább még egyszer. És Clay. Rá nem is gondoltam, az túl csöpögős lenne most ide.
Már nagyjából mindent végiggondoltam, a pszcihopata is közel járt... majd egyszer csak eltűnt előlem a nagy farkas alakja. Valami kisebb, világosabb ráugrott. És a nyomában jött egy picit nagyobb, sötétbarna szőrű... vérfarkas lehetett, a farkasok nem ilyen nagyok. Rám nézett, zöld bociszemeivel... ami nagyon furcsán mutatott egy farkason. Hirtelen Clay jutott róla eszembe. A másikra néztem, aki leteperte a nagy, fekete farkast. Annak hosszabb szőre volt, és vöröses szőke volt. Mint Jenna. Jenna?! Nem, az lehetetlen... de én már semmin nem lepődöm meg. Belecsöppentem egy vérfarkasos horrorfilm kellős közepébe, jobb ha követem a szerepem. Ideje sikoltozni, vagy elájulni. Egyik sem ment. A sikoltáshoz túlságosan féltem, az ájulást meg inkább későbbre tartogattam. Így csak bámultam, és nem hittem a szememnek. Durva volt. A két farkas nekiesett az egynek, mégis mintha kiegyenlítettek lennének az erővszonyokClay-re emlékeztetett, vagy kezdek képzelődni, ráugrott a feketére Rossz volt nézni, ahogy az leteperi, maga alá, majd megcsapja az arcát, amitől a Clay-re hasonlítónak vérezni kezdett a sebe. Annyira segíteni akartam valamit, de nem jutott eszembe jobb, mint az Eclipse-ben Bella "hősködése". Annyira hülye meg nem vagyok. Az agyam kikapcsolt, és csak néztem. És imádkoztam, hogy ne legyen a két "megmentőmnek" semmi baja.
Egyszer, mintha valami stratégia lenne, a két farkas egyszerre kezdett el hátrálni a nagy két oldalára. Majd, mintha egy jelre történt volna, amit nem láttam, egyszerre nekimentek. A fogukkal ,a karmukkal mindennel. Szinte nem is tudtam kivenni ,hogy melyik melyik. De nem tudták a földre kényszeríteni a nagy feketét.
A zene, ami ismételten csak Szancsukámnak köszönhettek, és én is köszönöm! :D Nickelback forever (L)
- Shade, ő itt a legjobb barátom, Matt. Matt, ő itt Shade. -mutatott be egymásnak mindket Clay.
- Heló. -nyújtott kezet Matt, aki első ránézésre is igen szimpatikus volt: Rövid, szőkésbarna haja volt, barna szeme, és mindig vigyorgott. Farmerben, és edzőcipőben volt, felül pedig dzsekiben, mivel esernyőt azt nem hozott magával, ez utóbb kiderült, bár a vizes táskájából, és dzsekijéből is meg tudtam állapítani.
Délután sokat beszélgettünk. Clay és Matt tényleg nagyon jó haverok voltak, ezer éve ismerték egymást.
- Szóval ti akkor... most együtt vagytok? - tette fel a kérdést, amire ... hát mondhatjuk, hogy vártam Matt.
- Öhm... Szerintem igen. - mosolygott rám Clay.
- Hát remélem is. -válaszoltam. Matt mintha kicsit, hogy is mondjam.. csalódott lett volna. Mintha nem erre számított volna.
Estefelé Matt felvetette, hogy megnézhetnénk egy filmet, mire én és Clay is röhögve tiltakoztunk. Maradt hát a tévéműsor. Három unalmas óra után, amit a srácok a kedvenc sorozatukon röhögtek végig, aminek én még a lényegét sem értettem, végre elmentünk lefeküdni. Clay még egy picit kiment Matthez, aki a kanapén foglalt helyet, mert meg akart vele beszélni valamit. Nem hallgatóztam ,esküszöm, de a vékony falak miatt sikerült néhány mondattöredéket elkapnom: Clay megkérte valamire Mattet, és azt mondta, hogy amíg ő elvan... Hova akar ez menni? Reméltem, hogy csak félrehallottam. Nem hagyhat itt. És aztán figyelmeztette Mattet, hogy ne is gondoljon rám. Rám? Miért gondolna rám? Ez fura. De nincs hozzá semmi közöm, így amikor kinyílt az ajtó, alvást színleltem, míg Clay befeküdt az ágyba és egy perc múlva már javában aludt. Alig tudtam elaludni, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Clay el akar menni.
Reggel amikor felkeltem, nem mertem megfordulni, mert attól féltem, hogy Clay nem lesz ott, a cucca eltűnt, és itt hagyott engem. bár legbelül tudtam, hogy ezt nem tenné meg, ezek a belső rétegeim alvás után fél- egy órával kezdenek el aktiválódni.
Így hát lassan, mondogatva magamnak, hogy ne legyek nyuszi, megfordultam, és hatalmas megkönnyebbülésemre, Clay félig ült az ágyon, és engem nézett, természetesen mosolyogva.
- Jó reggelt. - mondta, és a hangjából ítélve egy ideje fent lehet. Én erre álmosan mondtam egy "nekedis"-t, majd felültem és nyújtózkodói kezdtem két ásítás között. Majd visszadőltem, hogy pihenjek még egy kicsit, ám amikor letettem a hátam, picit megijedtem. Clay sunyi módon betette a hátam alá a kezét. Én is mindig ezt csináltam apukámmal. De az öt évesen volt. Nevettem egyet, mire ő a hátamnál fogva magához húzott és megölelt. Aranyosan. Olyan... szerelmesen.
- Szeretlek. -suttogta Clay a fülembe. Ettől annyira boldog lettem, mint még soha. Egy fiú sem mondta nekem még, hogy szeret. Soha. Jó, az apukám mondta, de az nem számít.
- Én is szeretlek. - mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Más eszembe sem jutott ,csak az, hogy szeretem.
Majd csókolózni kezdtünk. Valahogy így képzel el az ember egy romantikus reggeli jelenetet. Clay közben a hátamat simogatta, én pedig az alvástól kócos hajába túrtam. Clay megint a az Clay volt, akit szerettem. Nem volt olyan gondterhelt, mint az elmúlt hetekben. Csak csókolt.
A tökéletes pillanatot egy ajtó nyitás zavarta meg. Francokat Mattbe.
- Hoppá. -mondta belepirulva a helyzetbe Matt, amikor mindketten elég zavartan néztünk az ajtóban álló alakjára. -bocsi srácok, úgy látom megzavartam valamit. -mondta, majd kiment. Clay-jel egyszerre röhögtük el magunkat, majd adott egy puszit a homlokomra és elment zuhanyozni. Én átöltöztem egy buggyos térdnadrágba és egy pólóba, majd kikóvályogtam, és Mattről direkt tudomást sem véve kávét főztem, majd leültem a kanapéra, és bekapcsolta ma reggeli műsort.
- Shade, ne haragudj... az előbbiért. -ült le mellém Matt a kanapéra. Igazán nem tudott volna a négyszemélyes kanapén kicsit nm ilyen közel ülni hozzám. Úgy tűnik nem.
- Semmi baj Matt, szerintem felejtsük el.
- Lehet azt kéne. -mosolygott a srác. - és megígérem, hogy legközelebb kopogok.
- Azt megköszönném.
Aznap este én szokásom szerint elmentem zuhanyozni, majd ahogy kiléptem a fürdőből, és köszöntem a kanapén elterülő Mattnek aki focit nézett, meghallottam Clay hangját a tetőről. Szóval már nem esik, de jó, gondoltam. Felálltam a kis székre, és kidugtam a fejem. Clay éppen nem nézett erre, telefonált a drága.
- Igen, jó tudom. Holnap megyek, megígérem, ott leszek. Szia, oké. Nem, nem fogom, Szia- és lenyomta. Én hirtelen úgy tettem mintha még most másztam volna ki, és igyekeztem nem gondolni arra, kivel beszélhetett Clay, és van-e köze ennek ahhoz, amit tegnap hallottam, hogy el akar menni valahova.
- Szia Clay!
- Szia. -mosolygott rám hihetetlenül édesen, majd kézen fogott, és felhúzott maga mellé. Én mellé ültem a még picit vizes tetőre, és a vállára hajtottam a fejem. Ő átkarolt, és így néztük az eget. Nem volt felhő, így látszottak a csillagok is, és az égen a Hold ,ami már majdnem telihold volt. Erről eszembe jutott az iskolában töltött estém. De ki is vertem a gondolatot a fejemből. A pillanat ismételten tökéletes lett volna, ha nem kellett volna azt hallgatnunk, hogy alólunk nappaliban Matt mennyire örül a kedvenc focicsapata újabb és újabb góljainak, és mennyire utálja az ellenfelet.
Már éjfél fele lehetett, amikor végülis bementünk a tetőről, ahol megláttuk a nappali közepén az örömtáncot járó Mattet. Innen tudtuk, hogy a hazai csapat győzött. A srác túl boldog volt, hogy észrevegyen minket, így mi a felesleges beszélgetéstől megmenekülve belopóztunk a hálóba, és aludni mentünk. Befeküdtünk az ágyba, majd Clay közelebb húzódott hozzám.
- Nagyon zavar Matt? elég idegesítő gyerek, de igazán meg lehet szokni.
- Nem, hát.. igen érdekes egyéniség, de jófej azért.
- Örülök, hogy szimpatikus. - mondta Clay, és még a szinte semmi fénynél is láttam az arcán azt a hihetetlenül aranyos mosolyt. Adott egy jóéjtpuszitClay a tetőn. Előjött a féltékeny énem, és nagyon remélem, hogy nem egy lánnyal beszélt, és hogyha lánnyal beszélt akkor nem oda megy holnap. Istenem!
Valahogy nagy nehezen elaludtam, és most megint előjöttek a rémálmok. Már hiányoztak.
Reggel ahogy felkeltem, nem találtam magam mellett Clay-t. Jajj ne! Gyorsan kimentem a nappaliba, de szerencsére a két fiú, Matt és Clay az asztalnál ült, és egy-egy böhömnagy szendvicset ettek. Fogalmam sem volt, hogy fér be a szájukba, de nem is nagyon érdekelt.
A nap folyamán egyre zaklatottabb lettem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Clay esetleg egy lánnyal beszélt tegnap este.
- Shade, tudod... reggel hívott az apám, hogy tegnap autó balesetük volt, és ő jól van, de anyám a kórházban fekszik. És, hogy menjek be hozzá.
- Jajj úristen, szegény! Menj csak, persze.
- Biztos nem baj? Matt majd vigyáz rád. -Clay mintha szégyellte volna a dolgot. Mintha hazudott volna. És hát végülis...
- Nem dehogy, jobbulást kívánok anyukádnak.
Clay csak estefelé indult útnak. A szokásos bociszemekkel a szemembe nézett, és megígérte, hogy siet vissza hozzám, nem akar egyedül hagyni. És lassan, romantikusan megcsókolt, amitől máris hiányozni kezdett. Mattet vállon öklözte, és vetett rá egy igen kemény pillantást, majd elpoénkoda a dolgot, és miután mindketten a legjobbakat kívántuk az édesanyjának, Clay kiment az ajtón. Én még ott álltam pár percig, hátha itt hagyott valamit, majd elmentem átöltözni. Bezártam magam mögött az ajtót, leültem az ágyra, és elkezdtem gondolkozni. Clay tegnap beszélt valakivel telefonon, és azt mondta neki, hogy menni fog. És ma azt mondta, hogy az anyukájához kell mennie. Ez a történet gyanús. Nem akarok senkit meggyanúsítani, de szerintem Clay nem az anyukájához ment, hanem ahhoz, akivel tegnap beszélt. De nem, az nem lehet. Ő nem hazudhat nekem. De úgy tűnik mégis, mondta egy gonosz kis hangocska a fejemben.
Természetesen a könnyeim megintcsak potyogni kezdtek, miközben a már teliholdat bámultam az ablakon keresztül. Kopogtak. Matt, ki más?
