Unbroken Dreams XII.

A zene, ami ismételten csak Szancsukámnak köszönhettek, és én is köszönöm! :D Nickelback forever (L)

- Shade, ő itt a legjobb barátom, Matt. Matt, ő itt Shade. -mutatott be egymásnak mindket Clay.
- Heló. -nyújtott kezet Matt, aki első ránézésre is igen szimpatikus volt: Rövid, szőkésbarna haja volt, barna szeme, és mindig vigyorgott. Farmerben, és edzőcipőben volt, felül pedig dzsekiben, mivel esernyőt azt nem hozott magával, ez utóbb kiderült, bár a vizes táskájából, és dzsekijéből is meg tudtam állapítani.
Délután sokat beszélgettünk. Clay és Matt tényleg nagyon jó haverok voltak, ezer éve ismerték egymást.
- Szóval ti akkor... most együtt vagytok? - tette fel a kérdést, amire ... hát mondhatjuk, hogy vártam Matt.
- Öhm... Szerintem igen. - mosolygott rám Clay.
- Hát remélem is. -válaszoltam. Matt mintha kicsit, hogy is mondjam.. csalódott lett volna. Mintha nem erre számított volna.
Estefelé Matt felvetette, hogy megnézhetnénk egy filmet, mire én és Clay is röhögve tiltakoztunk. Maradt hát a tévéműsor. Három unalmas óra után, amit a srácok a kedvenc sorozatukon röhögtek végig, aminek én még a lényegét sem értettem, végre elmentünk lefeküdni. Clay még egy picit kiment Matthez, aki a kanapén foglalt helyet, mert meg akart vele beszélni valamit. Nem hallgatóztam ,esküszöm, de a vékony falak miatt sikerült néhány mondattöredéket elkapnom: Clay megkérte valamire Mattet, és azt mondta, hogy amíg ő elvan... Hova akar ez menni? Reméltem, hogy csak félrehallottam. Nem hagyhat itt. És aztán figyelmeztette Mattet, hogy ne is gondoljon rám. Rám? Miért gondolna rám? Ez fura. De nincs hozzá semmi közöm, így amikor kinyílt az ajtó, alvást színleltem, míg Clay befeküdt az ágyba és egy perc múlva már javában aludt. Alig tudtam elaludni, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Clay el akar menni.
Reggel amikor felkeltem, nem mertem megfordulni, mert attól féltem, hogy Clay nem lesz ott, a cucca eltűnt, és itt hagyott engem. bár legbelül tudtam, hogy ezt nem tenné meg, ezek a belső rétegeim alvás után fél- egy órával kezdenek el aktiválódni.
Így hát lassan, mondogatva magamnak, hogy ne legyek nyuszi, megfordultam, és hatalmas megkönnyebbülésemre, Clay félig ült az ágyon, és engem nézett, természetesen mosolyogva.
- Jó reggelt. - mondta, és a hangjából ítélve egy ideje fent lehet. Én erre álmosan mondtam egy "nekedis"-t, majd felültem és nyújtózkodói kezdtem két ásítás között. Majd visszadőltem, hogy pihenjek még egy kicsit, ám amikor letettem a hátam, picit megijedtem. Clay sunyi módon betette a hátam alá a kezét. Én is mindig ezt csináltam apukámmal. De az öt évesen volt. Nevettem egyet, mire ő a hátamnál fogva magához húzott és megölelt. Aranyosan. Olyan... szerelmesen.
- Szeretlek. -suttogta Clay a fülembe. Ettől annyira boldog lettem, mint még soha. Egy fiú sem mondta nekem még, hogy szeret. Soha. Jó, az apukám mondta, de az nem számít.
- Én is szeretlek. - mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Más eszembe sem jutott ,csak az, hogy szeretem.
Majd csókolózni kezdtünk. Valahogy így képzel el az ember egy romantikus reggeli jelenetet. Clay közben a hátamat simogatta, én pedig az alvástól kócos hajába túrtam. Clay megint a az Clay volt, akit szerettem. Nem volt olyan gondterhelt, mint az elmúlt hetekben. Csak csókolt.
A tökéletes pillanatot egy ajtó nyitás zavarta meg. Francokat Mattbe.
- Hoppá. -mondta belepirulva a helyzetbe Matt, amikor mindketten elég zavartan néztünk az ajtóban álló alakjára. -bocsi srácok, úgy látom megzavartam valamit. -mondta, majd kiment. Clay-jel egyszerre röhögtük el magunkat, majd adott egy puszit a homlokomra és elment zuhanyozni. Én átöltöztem egy buggyos térdnadrágba és egy pólóba, majd kikóvályogtam, és Mattről direkt tudomást sem véve kávét főztem, majd leültem a kanapéra, és bekapcsolta ma reggeli műsort.
- Shade, ne haragudj... az előbbiért. -ült le mellém Matt a kanapéra. Igazán nem tudott volna a négyszemélyes kanapén kicsit nm ilyen közel ülni hozzám. Úgy tűnik nem.
- Semmi baj Matt, szerintem felejtsük el.
- Lehet azt kéne. -mosolygott a srác. - és megígérem, hogy legközelebb kopogok.
- Azt megköszönném.
Aznap este én szokásom szerint elmentem zuhanyozni, majd ahogy kiléptem a fürdőből, és köszöntem a kanapén elterülő Mattnek aki focit nézett, meghallottam Clay hangját a tetőről. Szóval már nem esik, de jó, gondoltam. Felálltam a kis székre, és kidugtam a fejem. Clay éppen nem nézett erre, telefonált a drága.
- Igen, jó tudom. Holnap megyek, megígérem, ott leszek. Szia, oké. Nem, nem fogom, Szia- és lenyomta. Én hirtelen úgy tettem mintha még most másztam volna ki, és igyekeztem nem gondolni arra, kivel beszélhetett Clay, és van-e köze ennek ahhoz, amit tegnap hallottam, hogy el akar menni valahova.
- Szia Clay!
- Szia. -mosolygott rám hihetetlenül édesen, majd kézen fogott, és felhúzott maga mellé. Én mellé ültem a még picit vizes tetőre, és a vállára hajtottam a fejem. Ő átkarolt, és így néztük az eget. Nem volt felhő, így látszottak a csillagok is, és az égen a Hold ,ami már majdnem telihold volt. Erről eszembe jutott az iskolában töltött estém. De ki is vertem a gondolatot a fejemből. A pillanat ismételten tökéletes lett volna, ha nem kellett volna azt hallgatnunk, hogy alólunk  nappaliban Matt mennyire örül a kedvenc focicsapata újabb és újabb góljainak, és mennyire utálja az ellenfelet.
Már éjfél fele lehetett, amikor végülis bementünk a tetőről, ahol megláttuk a nappali közepén az örömtáncot járó Mattet. Innen tudtuk, hogy a hazai csapat győzött. A srác túl boldog volt, hogy észrevegyen minket, így mi a felesleges beszélgetéstől megmenekülve belopóztunk a hálóba, és aludni mentünk. Befeküdtünk az ágyba, majd Clay közelebb húzódott hozzám.
- Nagyon zavar Matt? elég idegesítő gyerek, de igazán meg lehet szokni.
- Nem, hát.. igen érdekes egyéniség, de jófej azért.
- Örülök, hogy szimpatikus. - mondta Clay, és még a szinte semmi fénynél is láttam az arcán azt a hihetetlenül aranyos mosolyt. Adott egy jóéjtpuszitClay a tetőn. Előjött a féltékeny énem, és nagyon remélem, hogy nem egy lánnyal beszélt, és hogyha lánnyal beszélt akkor nem oda megy holnap. Istenem!
Valahogy nagy nehezen elaludtam, és most megint előjöttek a rémálmok. Már hiányoztak.
Reggel ahogy felkeltem, nem találtam magam mellett Clay-t. Jajj ne! Gyorsan kimentem a nappaliba, de szerencsére a két fiú, Matt és Clay az asztalnál ült, és egy-egy böhömnagy szendvicset ettek. Fogalmam sem volt, hogy fér be a szájukba, de nem is nagyon érdekelt.
A nap folyamán egyre zaklatottabb lettem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Clay esetleg egy lánnyal beszélt tegnap este.
- Shade, tudod... reggel hívott az apám, hogy tegnap autó balesetük volt, és ő jól van, de anyám a kórházban fekszik. És, hogy menjek be hozzá.
- Jajj úristen, szegény! Menj csak, persze.
- Biztos nem baj? Matt majd vigyáz rád. -Clay mintha szégyellte volna a dolgot. Mintha hazudott volna. És hát végülis...
- Nem dehogy, jobbulást kívánok anyukádnak.
Clay csak estefelé indult útnak. A szokásos bociszemekkel a szemembe nézett, és megígérte, hogy siet vissza hozzám, nem akar egyedül hagyni. És lassan, romantikusan megcsókolt, amitől máris hiányozni kezdett. Mattet vállon öklözte, és vetett rá egy igen kemény pillantást, majd elpoénkoda a dolgot, és miután mindketten a legjobbakat kívántuk az édesanyjának, Clay kiment az ajtón. Én még ott álltam pár percig, hátha itt hagyott valamit, majd elmentem átöltözni. Bezártam magam mögött az ajtót, leültem az ágyra, és elkezdtem gondolkozni. Clay tegnap beszélt valakivel telefonon, és azt mondta neki, hogy menni fog. És ma azt mondta, hogy az anyukájához kell mennie. Ez a történet gyanús. Nem akarok senkit meggyanúsítani, de szerintem Clay nem az anyukájához ment, hanem ahhoz, akivel tegnap beszélt. De nem, az nem lehet. Ő nem hazudhat nekem. De úgy tűnik mégis, mondta egy gonosz kis hangocska a fejemben.
Természetesen a könnyeim megintcsak potyogni kezdtek, miközben a már teliholdat bámultam az ablakon keresztül. Kopogtak. Matt, ki más?