Sziazstok :)) A mai zenéről annyit, hogy szerintem a Savin' me illik a mai rész történetéhez. És ezért is hálás vagyok Szancsukának !!! Jó olvasást :)))
És ma elég hosszú részecskét raktam ki, mert tegnap nem tudtam. Remélem megértitek, szülinapi bulira mentem, és elég későn értem haza :)))
Aztán végül kb. fél óra kiegyenlítetlen harcolás után, a fekete, aki számomra a pszcihopata volt, elfutott. Csak fogta magát és elfutott. Megfutamodott volna?! Nem hiszem. Lehet, rájött, hogy itt ma nem fog meghamikázni engem a drága. Ránéztem a megmentőimre. Egyre inkább Jenna és Clay jutott róluk eszembe. Főleg a szemükről. Szerencsére nem volt semmi bajuk, bár annak, aki engem Clay-re elékeztetett, volt egy nagy karcolás az arcán. De legalább semmi komolyabb bajuk nem lett. Nem tudtam, most mi lesz, de ők szerintem igen. elmentek. szépen, kecsesen elfutottak. Hát végülis mi mást csináltak volna?
Én még egy picit hitetlenkedtem, majd úgy döntöttem, meg sem próbálom felfogni a dolgot. Sétáltam tovább, de nagyon féltem... Az úton, a park mellett láttam a fék között egy-két elsuhanó árnyat, mintha végig követtek volna.
Végülis szerencsésen hazaéreztem. Miközben másztam fel a lépcsőn, elgondolkoztam, mit mondok a szüleimnek. Nem jutott eszembe semmi, így hát maradt a drága jó improvizálás.
- Shade, de jó, hogy itt vagy. - nyitott ajtót anyukám- Hol voltál? Annyira aggódtam, kicsim!
- Igen kislányom, hol voltál ilyen későn, csak nem bulizgattál egy kicsit?
A helyzet úgy tűnik adta magát, kihasználtam a dolgot.
- De... Nem hittem, hogy ma este jösztök haza, így elmentem a barátnőimmel bulizni. De nem csináltunk semmit. Csak az egyik haverunkhoz mentünk házibuliba.
Anyáék vagy túl fáradtak voltak, hogy végiggondolják a dolgot, hogy én nem vagyok bulizós típus, meg ilyenek, vagy megelégedtek vele, pedig tudták, hogy hazudok. Mindegy is volt. Megöleltem őket, beszélgettünk kicsit, majd kijelentettem, hogy fáradt vagyok, és elmentem a szobámba. Bent, ahogy magamra zártam az ajtót, összeomlottam. Lerogytam az ágy mellé, és most kivételesen ugyan nem sírtam, kétségbe voltam esve. Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Majdnem megölt egy vérfarkas, mire két másik véfarkas megmentett. Annyira hihetetlen volt. Ráadásul az egyik farkasnak olyan színű volt a bundája, mint Clay-nek a haja... és azok a bociszemek, az az értelmes nézés. A másik meg ugyanez, csak Jennában. Az utánozhatatlan vörösesszőke haj, a kék szem.
nem bírtam lenyugodni, ezt nem hagyhattam annyiban. Ezért kiagyaltam a tervet. Anyáék mindig sokáig alszanak, minimum reggel 10-ig , főleg ha fáradtan érnek haza egy útról. Ezért mindent szépen elterveztem, és hajnali fél ötig vártam ébren, mivel aludni azt nem tudtam.
Ötkor már a buszon ültem, átöltözve, anyáéknak meg hagytam egy üzenetet az asztalon, hogy reggel nagyon fájt még mindig a fejem ,ezért elmentem futni, majd jövök. Ez hihető volt, sokat jártam kora reggel futni. Én, a lustaság. Ez összeegyeztethetetlen volt szinte velem.
Szóval a kora reggeli buszon ültem, szinte egyedül, és Clay háza felé zötykölődtem. Muszáj volt beszélnem vele. Meg kellett tudnom az igazat. De magamnak sem mertem bevallani, akkor ez hogy fog menni? Mindegy, már késő, nem futamodhatok meg, gondoltam, mikor bementem a lépcsőházba.
Az ajtót Matt nyitotta ki, akit most legkevésbé sem akartam látni.
- Shade te meg... hova tűntél tegnap este?
- Te is tudsz mindent, ugye? Tudsz mindenről, de nem mondtad el, mi? -rontottam szinte a fiúnak. Nem így terveztem, de hát improvizálás 4evör! Matten látszott, az a "lebuktam" arckifejezés, és csöndesen megmondta, hogy Clay a szobájában alszik, menjek csak be hozzá, majd ő is visszafeküdt aludni. Én pedig lassan a hálószoba felé mentem, majd a kilincsen tartottam a kezem egy ideig, biztattam magam, és benyitottam.
Bent, Clay nagyon békésen aludt, de látszott rajta, hogy igen fáradt. Aranyosan szuszogott, és ott, abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy ő lett volna az a... vérfarkas tegnap. De aztán ránéztem az arcára. Két nagy, friss karcolás volt a szép kis fejecskéjén. Ez irronikus. Vagy nem vagyok komplett őrült. Nem volt szívem felkelteni, biztos nagyon fáradt volt, így hát befeküdtem mellé az ágyba. Odabújtam hozzá, amire nem kelt fel, ennek örültem. Volt időm gondolkodni. Tehát Clay vérfarkas lenne? És akkor az üldözőm is? De akkor Clay tudta... meg akkor Jenna is tudta... úristen, nem nem ez nem lehet, nem tehették ezt.- győzködtem magam.
Majd eltökéltem, hogy nem is gondolkozok inkább ezen, majd megtudom. Néztem hát Clay-t. Annyira békés volt, ahogy aludt. Ő volt az, akit szerettem. Akármi is, én szeretem. És ő szeret engem. Ennyi. Egyszerű a dolog, akármilyen bonyolult is.
Olyan délután kettő körül járhatott, amikor én már ki tudja mióta feküdtem ott, és... élveztem Clay közelségét, amikor Clay felébredt. Meglepődött, hogy engem ott talál, cipőben, farmerben és pulcsiban ott feküdni mellette.
- Jó reggelt. - mondtam mosolyogva. - szerintem meg kéne beszélnünk valamit.
- Szerintem is. -mondta Clay, majd vett egy nagy levegőt.
- Szeritnem ekzdjük azzal, hogy... az te voltál tegnap?
- Igen. Én voltam és... Jenna.
- Ezt összeraktam. -mondtam picit morcosan.
- Tudtam, hogy össze fogod. Okos vagy te. -mosolygott- De hidd el, ez nem így volt megtervezve.
- Szóval... akkor te most mi a fene vagy? Vérfarkas?
- Ömm... igen.
- És... mióta?
- Elég régóta. Figyelj, gondolom ha már ezt tudod, ideje megtudnod a teljes igazságot. -én figyelni kezdtem, mire ő folytatta- Szóval... akkor este amikor Jenna elment hozzád, akkor... Ne haragudj rá, tisztára kivolt, nem akarta ezt tenni veled. A lényeg, hogy a pasi, aki üldözött... gondolom rájöttél, hogy az is... vérfarkas. szóval ő benne volt a dologban. És úgy volt megbeszélve, hogy csak rádijesztünk, aztán békén hagyunk.
- Micsoda? Vagyis Jenna nem is látott semmi gyilkosságot, nem is üldözték, stb?
- Nem. Tudod, az idősebbek úgy gondolták, nem maradhat itt a régi életében, miután átváltozott. Féltek, hogy elmondja például neked. Ő nem akarta ezt tenni ,de muszáj volt. Aztán reggel ő elment. És itt mindenki azthitte, hogy ezzel be is fejeződött. Én is. De mindig is utáltam azt a hapsit, aki most a gonosz követő szerepét viselte. Mindigis gonosz volt, vagyis nem gonosz... csak be akarta tartatni a szabályokat. Minden áron. Tehát ő azt hitte, hogy Jenna kitálalt neked, de nem akarta Jennát bajba sodorni, úgy gondolta, elinézi a dolgot ő maga. Én ezt megneszeltem, és ezért követtelek. És ezért mentem oda hozzád. Hogy megvédjelek. És én is el akartam mondani neked a dolgot, annyira sajnáltalak. De az nem segített volna a helyzeten, csak még jobban bajba keveredtél volna. De közben beléd szerettem. És szeretlek.
- Ó, Clay. Ez... hihetetlen. Szóval ez a pasi meg akart ölni engem tegnap este? Csak, mert azt hitte, hogy én tudom, hogy Jenna... mi?
- Igen. Annyira sajnálom. És mióta Jenna is tudta a teljes dolgot, azt akarta, hogy mondjam el neked. Ő nem akart téged belekeverni, szörnyű bűntudata volt. De úgy gondoltuk, hogy leszámolunk vele... tegnap este. Ám amikor követtük, megéreztünk téged. Én tudtam, hogy össze fogod rakni a dolgot, de nem tehettem mást, meg kellett, hogy mentselek.
- Ez annyira aranyos, köszönöm szépen. Nem hiszem el még mindig. Te komoly vérfarkas vagy?
- Igen... ijesztőnek találod?
- Nem, ez király. - mondtam, majd mindketten nevettünk. Én hozzábújtam, és annyira boldog voltam. Ő is. Sokkal nyugodtabb volt, és nem volt feszült. Mindent tudtam, nem kellett titkolóznia. Meg szerintem titkon attól is félt, hogy amikor megtudom, elájulok, és félni fogok tőle. És megnyugodott, hogy... hát, hogy nem az állatot látom benne.
- Sajnálom az arcod. - böktem ki, éppen a sebein végigsimítva az ujjam, amiket tegnap szerzett.
- Ugyan, ennyit bármikor bevállalok érted. De azért próbálj ne bajba keveredni. Erről jut eszembe, te mit kerestél az utcán egyedül?
- Anyukmék hívtak, hogy otthon vannak. És én nem tehettem mást, nem lehettek ebban a lakásban. Veszélyes volt. Vagyis még most is veszélyes. Gondolom.
- Igen, még most is. De szerintem már nem ott fog keresni téged. És most már biztos afelől, hogy tudod, és szerintem azt is tudja, hogy khm... együtt vagyunk.
- Itt is kereshet?
- Nem, itt szerintem nem. Nem tudja, hogy itt lakom. Nem bíztam benne, ezért nem is beszéltünk, soha.
Ezen már nem nagyon volt mit beszélni. Most nekem lett elegem a hallgatásból, és én csókoltam meg Clay-t. Ő szerintem még mindig nem hitte el, hogy ezek után is... nos, hogy szeretem. És annyira megkönnyebbült volt, olyan felhőtlen. Clay megfogta a fejem, felemelte, és a szemembe nézett.
- Annyira szeretlek. Úgy féltem, hogy bajod esik.
- Nem kell engem félteni, alapjáraton nem vagyok ilyen szerencsétlen.
- Biztos vagy te ebben?
- Hát... fogjuk rá.
Nekem ekkor eszembe jutott a tegnap este. Matt. Hogy mekkora tapló volt. El kellett mondanom Clay-nek, őszintének kell lennem vele. De nem akartam, hogy miattam veszekedjenek. Viszont Clay-nek tudnia kell, milyen barátja van. Így hát nagyot sóhalytottam, majd egy picit kibújtam Clay öleléséből, és törökülésbe ültem.
- Clay, el kell mondanom neked valamit.
- Ez nem jól kezdődik. -mondta Clay, majd figyelt, de közben gondolkozott.
- Tegnap este. Amikor elmentél. Én azt hittem, egy lánnyal beszélsz, és hozzá mész. Mármint Jenna is lány, de érted. Tudtam, hogy nem. de azt is tudtam, hogy nem az anyukádhoz mész. És... Matt odajött hozzám, és... - eszembe jutott az emlék, a pillanat, és megint elsírtam magam. Clay odacsúszott mellém az ágyon, és az ölébe ültetett, majd a hajamat simogatta. - És... megölelt. És meg akart csókolni, de én.. én nem engedtem. Én téged szeretlek. Ő meg azt mondta, hogy amiről nem tudsz az nem fáj neked. Nem értem, miért gondolta ezt. Hisz a legjobb barátod.
Clay elég dühösnek látszott, de emellett örült is, hogy még úgy is kitartottam mellette, hogy tudtam, hogy hazudott nekem. Nem úgy történt mint a cuki kis sorozatokban szokott, hogy a pasi idegbetegen kimegy, és szétveri a másikat. Ettől féltem igazából.
- Hát... Mattben csalódtam. sejtettem, hogy ez lesz. Pedig direkt meg is kértem. És neki csak vigyáznia kellett volna rád. - mondta Clay a helyzethez képest viszonylag nyugodtan- De... köszönöm, hogy bíztál bennem, Shade.
- Ugyan, én... mondjuk úgy, hogy legbelül tudtam. Csak nem akartam elhinni. - mondtam neki. Clay megfogta az állam, felfelé emelte, és megcsókolt. Rövid csók volt, de annyira aranyos. Annyira szerettem, mint még soha senkit, ilyen értelemben persze.
- És... Nem gondolod, hogy lenne egy kis megbeszélnivalód Jennával?
- De, de. Szerintem is helyre kéne raknunk egyet s mást.
Clay még adott egy hihetetlenül édes puszit a homlokomra, majd mindketten felálltunk, és a nappali felé vettük az irányt. Én anélkül az ajtó felé mentem, hogy Mattre egy pillantást is vetettem volna. Még jó, hogy cipőben voltam, és azzal nem kellett időt töltenem. Clay közben csendesen leült Matt mellé, aki engem nézett, ideges tekintettel. Ekkor már nekem is muszáj volt odanéznem. Clay nem látszott dühösnek, de szerintem az volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése