2011. augusztus 2., kedd

Unbroken Dreams XI.

Sziasztok drága olvasóim! Szeretném közölni veletek, hogy nagyon jól haladok, nem kell aggódnotok xD
A mai, és hozzáteszem a tegnapi zenét is nagyon köszönöm az én drága Szancsukámnak , akitől a többi zene is van, amiket írás közben hallgatok. 
Jó olvasást :-)

Otthon, vagyis Clay-nél én természetesen azonnal zuhanyozni mentem, bár lehet, hogy késő és már megfáztam. Clay miután átöltözött a vizes ruhájából, adott enni Puby-nak, majd néhány régi pokrócból csinált neki helyet a hálószobában, az ágy mellett. De még mindig csak délután két óra volt. Leültünk tévézni, és ismételten hülye sorozatokkal ütöttük el az időt. Mígnem egyszercsak a telefonom a kanapé szélén elkezdett először világítani, majd csörögni. Megnéztem, ki keres: Anya volt.
- Francba!
- Mi a baj? Ki az? -aggodalmaskodott Clay.
- Anya. Remélem nem az van, hogy hazaért és nem talál sehol. Na, meg kel ltudnom. - gondolkodtam hangosan. - Szia anya!
- Szia kicsim. Hogy vagy?
- Jól vagyok köszi, ti...
- Hát kicsim figyelj... azért hívlak, mert egy ideig még itt kell maradnunk apáddal. Tudod, elhúzódott az üzlet. -Igen! Máskor nem örültem annak, ha anya később jött haza, de most nem volt biztonságos a lakásunkban. Senkinek. Szomorú.
- Ó, de kár. És, milyen Szlovénia?
- Csodálatos, egyszerűen varázslatos!
Nagyon sokat beszélgettem még anyával, elvégre elég régen láttam, és hiányzott. De hát ez van, ha az ember szülei üzletemberek. Kiskoromban nehéz volt nekik, mert nem hagyhattak itt, de most, 18 éves fejjel bátran egyedül hagynak. Ahogy anyuval beszéltem, elfogott a sírás. Világ életemben mindent elmondhattam neki, nem haragudott meg, csak segített. De most nem tehettem. Most még ő sem tudna segíteni, és csak felzaklatnám. Nem tehetem ezt vele.
Megfigyeltem, hogy amíg én telefonáltam, ami pedig nem egy kis idő volt, szokás szerint, Clay végig az ablaknál ült, és elég komor tekintettel bámult ki az ablakon. Nagyon gondolkozott valamin, de úgy látom nem talált ki semmit. Amikor anyával már a hatodik "szia, majd nemsokára beszélünk, szeretlek, hiányzol"-nál tartottunk, Clay kiszúrta, hogy hatalmas könnycseppek folynak le az arcomon. Erre felhagyott a nagybetűs gondolkozással, odajött, és mire kinyomtam a telefonomat, már engem ölelt. Én pedig sírni kezdtem. Az elmúlt napokban egyre többet sírok. Kezdek szánalmas lenni. De nem tehettem róla. Jól esett.
Clay hagyta, hogy kisírjam magam, majd megkérdezte, mi a baj. Akadozva ugyan, de elmondtam neki, hogy... hát igazából ez összetett probléma. Egyrészt, nagyon rossz volt azt taglalni anyának, hogy minden rendben, meg, hogy nem csinálok semmit. Hazudtam neki. Pedig tudom ,hogy nem kellett volna. Soha nem hazudtam neki, benne bíztam a legjobban a világon, neki mindent el mertem mondani. De ezt most nem mondhattam el. Akármilyen megértő, segítőkész, nem tudom mi lett volna vele. Összetörte volna. És, pedig nem tudott volna segíteni, hazautazott volna, amivel csak bajba keveri magát. Jobb így, hogy messze van. Így tudom csak megóvni .. magamtól, és ami velem jár. És amitől Clay-t nem tudtam. Ettől megint sírni kezdtem. Clay pedig csak ölelt, és próbált megnyugtatni, ami valljuk be rosszabbul ment neki, mint szokott. Annyira furcsa volt. Mintha nem is figyelt volna.
A délután egész hamar elment, és megint aludni mentünk. Én ismételten gyorsan elaludtam, és ma sem voltak rémálmaim. Kezdenek hiányozni.
Megint csak felkeltem az éjszaka közepén. Szétnéztem, egy békés szobára, és a mellettem szuszogó Clay-re számítva. Ehelyett mit látok? Clay az ágy végében ül, az ablak alatt, a függöny félig elhúzva, és a holdat bámulja. De elég ijesztően. Komolyan, már azt vártam, amikor kezd vonyítani.
- Clay, te mit csinálsz? -kérdeztem kómás hanggal, és a lehető legkevesebb agyigénybevétellel.
- Semmit... csak nem tudok aludni -mondta egy kicsit elgondolkodva, és nem olyan cukin mint szokta. Én nem tudtam aktivizálni az agyam még egy kis beszédre, ezért csak nagy nehezen felültem az ágyban, hogy elérjem a fiút, majd odahúztam magam mellé, jelezve ezzel, hogy aludjon mááár. Ő megfogadta a tanácsom, és míg én bakuckóztam, és úgy fordultam, hogy lássam, ő már aludt is. Ahhoz képest, hogy nem tudott aludni, elég hamar álomba zuhant. Most én is visszaaludtam.
Reggel egyedül ébredtem a kis cuki hálószobában. Ejj. Már megszoktam, hogy ez nem így van. Kimentem a konyhába, ahol a következő életkép tárult a szemem elé: Clay az asztalra támasztott fejjel, elég gondterhelten bambul ki a fejéből. Vajon miért ilyen mostanában? Valami rosszat tettem? Mintha ki sem mentem volna, Clay még mindig úgy ült. Elaludt volna? Leültem a vele szemben lévő egyetlen székre. Na, nem aludt.
- Mi van veled Clay?
- Semmi. Semmi nincs velem! - Clay cseppeeet kiakadt. Ilyennek még nem láttam- a 4 nap alatt, mióta ismerem.. heh...
- Öhm.. Biztos vagy te ebben? - Clay picit megrepesztette a cukifiú imidzsét..
- Igen biztos! Miért nem bírsz végre békén hagyni?!- kiabált. Nem ismertem rá.
- Hát jó! -mondtam sértődötten, majd elfordultam, és elmentem a hálóba. Nagyjából eddig bírtam, leültem az ágyra,amiből nemrég szálltam ki, és már sírtam is. Borzasztó. De csak mert nem hittem el a dolgot.
Nem telt bele sokba persze, Clay is utánam jött. Elég bűntudattelinek tűnt. Helyes. Leült mellém az ágyra, megfogta a kezem, és a szemembe nézett:
- Shade, annyira sajnálom. Ne haragudj rám ,csak annyira... féltelek. -úristen milyen bociszemekkel nézett! - és tegnap is annyira megijedtem... Attól félek, hogy nem tudlak megvédeni.. hogy valami bajod lesz. És emiatt vagyok ilyenen mostanában. Bocsáss meg nekem.
Nem szóltam semmit, csak átöleltem a fiút. Értettem én, és bár egy részem azt mondta, nem kell engem megvédeni, meg tudom védeni magamat, a másik részem, az érzelmes, aki mostanában sokszor győzedelemskedik az előbbi felett, annyira meghatódott, hogy szavakhoz sem jutott. Nem tudtam, mi zaklathatta fel lennyire Clay-t, és nagyon érdekelt, de nem akartam tolakodó lenni.

Már majdnem három hete hete, hogy Clay-nél voltam. Ez idő alatt néhányszor beszéltem anyukámmal, és ugyan mindig mondta, hogy még nem jöhetnek haza, sok dolguk van, mindig rossz kedvem lett a beszélgetésektől. Clay-nek is egyre rosszabb kedve lett, de neki nem tudom mitől. Az elmúlt héten szinte nem is láttuk az üldözőmet. Mintha feladta volna. Igaz, szerintem nem ezt tette, de akkor fogalmam sem volt, hogy miért nem követ már.
Egy szokásos esős délutánon, Clay azt mondta, beszélnie kell velem. Elég komor volt, egy picit beparáztam, hogy mit akar mondani.
- Shade. Tudod... teljesen kiment a fejemből a dolog. De már vagy egy hónapja megígértem a legjobb haveromnak, hogy egy ideig itt lakhat, amíg kicuccolnak az új lakásából. De ha téged zavar, akkor szívesen elküldöm- ezt picit szégyellősen mondta, és látszott rajta, hogy nem akarta lemondani a dolgot. Én persze nem tudtam, miért kér tőlem engedélyt. Az ő lakása, én is csak vendég vagyok. Így hát hevesen tiltakoztam az ellen, hogy lemondja a dolgot, aminek örült. Régóta nem láttam boldognak, mindig mintha valami problémán gondolkodott volna.
- Na és mikor jön... ez a haverod?
- Hát, az a helyzet, hogy ma délután. Ugye nem baj? - Clay-nek pedig szerintem nem szokása ennyire elfelejteni a dolgokat. Érdekes.
- Dehogy, mondom, tőlem nem kell engedélyt kérned. Én már így is elég hálás vagyok neked.
- Rendben, köszönöm. - Clay mintha már nem lett volna olyan gondterhelt. Mintha a legjobb barátja megoldást jelentene a problémára, amin eddig rágódott. Ennek örültem.
Mivel még csak reggel volt, és az eső szokás szerint szakadt- tökéletes nyári idő, még jó hogy nem mentünk ilyenkor nyaralni- hát betettünk egy filmet. Valami pocsék nyálas, romantikus film volt, pedig a címéből ítélve vígjátéknak hittük. A végére megint csak röhögtünk az egészen. Én megjegyeztem Clay-nek, hogy micsoda borzalmas filmjei vannak, de ő magyarázkodni kezdett a bociszemeivel, hogy fogalma sem volt, hogy ennyire fárasztóak. Ezzel hamar elment a délelőtt, és én már csak arra kaptam fel a fejem, hogy csengetnek a kaputelefonon. Clay gyorsan odaszaladt, szerintem nagyon várhatta ezt a bizonyos havert, majd beengedte a lépcsőházba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése