Amikor a mai részt írtam, engem is kirázott a hideg, rendesen izgultam a saját szereplőimért, pedig én döntöm el, mi lesz velük.
Megjegyzem, még ígérhetek egy izgalmasabb jelenetet is.
Nem volt mit tenni, futottunk. A kocsi persze utánunk. Ezt nem tudom elhinni. Még reggelizni sem lehet nyugodtan. Futás közben elgondolkodtam, merre vagyunk. A városközpont ugye. Mi van közel a városközponthoz? Az iskolám! Ez az. Kicsit megálltam, elgondolkodni, merre lehet az iskola. Az út közepén. Gratulálok magamnak. Egyszer csak a hátam mögül hallottam egy autó egyre gyorsuló motorját. Teljesen elfagytam. Majd már csak annyit éreztem, hogy valaki elránt. Be egy kis, kihalt utcába. Szerencsére csak Clay volt az, a víztől zöld szemébe lógó hajjal. Egyetlen szó nélkül kézen fogtam, majd a kihalt utca vége felé húztam. A főtéren kötöttünk ki. Remek, innen már tudom az utat a gimnáziumom felé.
Nem telt bele öt percbe, már Jennáék kerítésén ügyeskedtük át magunkat. Clay valahogy annyira furcsa volt. Úgy tűnt, nem lepődik meg a kis tavon, amit Jenna anyukája telepített be a kert közepére, tavaly nyáron. Nem bukott el az elfektetett gereblyében, amit Jenna apukája túl lusta volt a helyére pakolni. Furcsa. Vagy csak túlzottan paranoiás vagyok. Szerintem az utóbbi.
Előszedtem a kedves kis kulcstartómat, amin az édes rongybaba már igencsak megszívta magát vízzel, majd kinyitottam a hatalmas ajtót, és ismételten Jennáék házában voltam. Clay még mindig furcsa volt, ugyanis nem túlzottan ijedt meg a lábát kajának néző Puby-tól, aki az elmúlt napokban igencsak lefogyott.
Miután megetettem szegény macskát, aki olyan hangosan dorombolt nekem, mint még soha, átöltöztem Jenna egyik ruhájába, az enyéimet meg kitettem száradni. Clay is ugyanezt tette, aki ezután elég viccesen festett Jenna apukájának ruháiban, így csak a fürdőköpenyét kölcsönözte ki. Már egészen lenyugodtam, amikor...
- Ööö... Shade. Igazán nem akarlak megijeszteni, de... -ez rosszul kezdődik- Szerintem az annak a pasinak kocsija, ami itt ment el a ház előtt. és megint elment.
- Francokat, miért nem lehet engem békén hagyni? -tört ki belőlem.- Biztos idáig követett, de szerintem azt már nem tudja melyik házba jöttünk be.
- Kapcsold le a villanyokat, gyorsan! - így is tettem, majd gyorsan, hangtalanul belapultunk az ablak alá, hogy ne lássa az árnyékunkat, ne hallja a mozgásunkat.
Körülbelül 20 perce lapíthattunk ott, a teljes sötétségben, én olyan 10 perce sírhattam, és Clay olyan 9 perc 58 másodperce tarthatott átölelve, és mondogatva, hogy "nyugodjak meg, nem lesz semmi baj" miközben ki-ki kukucskált az ablakon.
Amikor épp nyugodtan megállapítottuk volna, hogy felkelhetünk, mert Clay már nem látott semmit egy ideje az utcán, meghallottuk azt a vészjósló hangot. Egy kis kattanás, de annál ijesztőbb. Egy ajtó kattanása. Nem az a féle hang, amikor valaki kulccsal kinyitja az ajtót, hanem az, amikor feltörik. Ilyen kis sunyi, vészjósló kattanás, ami mintha azt mondaná: "Semmi esélyed, ne is próbálkozz, itt vagyok" , ami egy kicsit para lehet, főleg nekem, főleg most. Clay-jel halálsápadtan meredtünk egymásra, majd amikor meghallottuk azt a vérfagyasztó, víztől cuppogó cipődobogást a fa padlón, ami egyre hangosodott. Amikor már majdnem a nappali küszöbénél járt, Clay-nek hirtelen mintha eszébe jutott volna valami:
- Shade, add gyorsan a pulcsid!
- De miért? -kérdeztem, miközben már bújtam ki a pulcsiból.
- Csak add, gyorsan! - odaadtam neki. Erre ő kidobta a nyitott ablakon, és lecsapta az ablakot. Fogalmam sem volt, ez mire jó, de nem is nagyon érdekelt. Majd kézen fogott és már futottunk is lábujjhegyen.. fel a lépcsőn. Tudom, így utólag nem a leglogikusabb megoldás, de mentségünkre legyen, hogy a bejárati ajtóhoz a konyhán át vezet az út.
Fent a legutolsó szobába mentünk be, ami történetesen Jenna szobája volt. A falról a sötétben ha lehet, csak még ijesztőbben vigyorogtak rám a Jonas Brothers poszterek, amiktől néha még napfénynél is rettegtem. Szóval, egy ideje ott voltunk a szobában és füleltünk. Majd meghallottam a lépcső nyikorgásának összetéveszthetetlen hangját. Valószínűleg mi is ilyen hangot hallattunk ,ezért jön most fel a hapsi. Végighallgattuk, ahogy sorba benyit a szobákba, hátrafelé haladva, majd kb. a folyosó közepén fantasztikus ötletem támadt: Eszembe jutott, hogy Jennával hogy szöktünk meg hetedikes korunkba egy buliba. Az ablaka alatt álló gyümölcsfa segítségével. Igen, az én ötletem volt, és igen egy filmből vettem, de működött. És reméltem, msot is működni fog. így hát elmondtam Clay-nek, és őt előreküldtem, hogy segítsen majd nekem lemászni. Ő nagyon ügyesen lekapaszkodott a csúszós, vizes fán, ráadásul ha lehet még jobban zuhogó esőben mint eddig. Majd én jöttem. Már az ablakon való kimászásnál véresre horzsolta ma térdem, de nem baj. Majd felmásztam az ablak alatt elterülő, szerencsésen nőtt ágra. Nagyon csúszós volt. Meg is csúsztam ,de sikeresen megkapaszkodtam egy másik ágban. Azonban kb két lépéssel ezután már nem sikerült megkapaszkodnom, mire észbekaptam, lefelé zuhantam a fáról. Már felkészültem az érkezésre, ami végülis nem olyan volt, mint amire számítottam. Mert nem is oda érkeztem, mint amire számítottam. Clay elkapott. Egy kerek másodpercig a karjában tartott, majd amikor már azt hittük megmenekültünk, meghallottuk a hátsóajtó nyikordulását. A pasi elmenőben volt. Ezzel nem is lett volna baj, ha a hátsó ajtó nem a hátsó kertre nyílt volna. értelemszerűen ugye. ahol mi épp voltunk. Mire feleszméltem, és elkezdtem volna tervet kieszelni, a Jenna apukája által még ősszel összegereblyézett levelekben találta magam, amiket itt hagytak, télre letakartak, hogy majd nemtudom mit csináljanak vele. De nem is érdekelt, a lényeg, hogy ez mentett meg minket. Vagyis Clay mentett meg minket, aki bízva a levélkupac nagyságában berántott engem is. Egy ideig ott lapultunk, én fogtam a kezét, majd meghallgattuk ahogy emberünk kicuppog a füvön, elcuppog mellettünk, majd becuppog a kocsijába és elhajt. Mire nagy merészen kidugtam a fejem, Clay már a leveleket szedegette a hajából. Szegény, a feje egy madárfészekre hasonlított. Ezen picit elnevettem magam, azonban eszembe jutott, hogy valószínűleg az enyém is hasonlóképpen fest. A nevetésért bosszúból Clay egy halom levelet dobott a fejemnek. Ezért én pedig az arcába kotortam az előttel heverő, vizes, büdös faleveleket. A nagy örömünkben itt hülyéskedtünk, ami érdekes volt: A nyár közepén nem mindig tud az ember levelekben hemperegni. És most még attól sem kellett tartanunk, hogy meghall: Az eső minden hangot elnyomott szinte, se attól, hogy meglát: Erről gondoskodott Jennáék ezen a részen igencsak magas kerítése.
- Jó kis randi, nem? -kérdezte mosolyogva Clay, egy már sokkal nagyobb levélrengeteggel a hajában.
- Tökéletes. -mondtam, majd szépen rámosolyogtam. Így néztük egymást néhány percig, majd én gondotlam egyet, ráugrottam Clay-re, és belöktem a levélkupac aljába. Ő erre fogta magát, felült, de nem rázta le magáról a leveleket, idiótán mormogott, hogy ő a levélszörny, majd megcsókolt. Valahogy így képzel el az ember egy kis őszi levelekben hempergést, csak nyár, pszcihopata gyilkos, és szakadó eső nélkül.
Én már majdnem szétfagytam a kis rövidnadrágomban, amikor elnindultunk haza. Épp azon tanakodtunk, merre induljunk, amikor a követőnk által nyitva hagyott ajtón kisétált Jenna kis, mostmár elég sovány cicája, egyenesen az esőbe, felém. Annyira szomorúan nyávogott, hogy felvettem, és megsimogattam.
- Shade, nem akarod magaddal hozni szegényt? Itt a végén éhen hal, meg ki tudja, visszajön-e a pasi. Nem hagyhatjuk itt. -ajánlotta fel Clay. - meg aztán mindig is vágytam egy cicára.
- Komolyan? Neked biztos nem lenne baj?
- Dehogy, hozd csak- mosolygott elképesztően édesen a srác. Majdnem elolvadtam, majd félkezembe fogtam Puby-t, és a másik kezemmel megfogtam az övét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése