2011. augusztus 7., vasárnap

Unbroken dreams XV.

Sziasztok! Ehhez a részhez az ötletet Szancsukám adta, csakúgy mint a zenét! 
A mai részt a Nickelback iránti rajongásom(unk) ihlette. Jó olvasást :))


- Matt, haver. Köszönöm, hogy vigyáztál Shade-re. És, hogy nem próbáltál meg ráhajtani. ezért igazán hálás vagyok. - Sunyi. Sunyi, cseles Clay.
- Öhm... Nincsmit Clay, érted bármit. - mosolygott zavartan Matt.
- Hú, mekkora köcsög vagy te, drága barátom. -Clay itt már felemelte a hangját. - Komolyan azt hitted, hogy eltitkolhatod előlem? És, hogy Shade majd falaz neked?
- Haver, az nem úgy volt, csak...
- Nincs csak, ez elég egyértelmű, takarodj innen mielőtt én doblak ki. -Clay még ilyen keményen is mennyire cuki volt, úristen.
Matt csalódottan kisétált, majd lement a lépcsőn. Én gratuláltam Clay-nek a jó kis alakításért, megcsókoltam, majd siettem Jennához. A lépcsőházban eszembe jutott valami. Visszaszaladtam, és felkaptam a cicát, akit azóta is etettünk, gondoztunk Clay-jel, de mégis Jennáé volt, és már aggódhatott érte. Tehát egy nagy, fehér macskával az oldalamon buszoztam el Jennáék házáig. Kicsit se néztek hülyének, á, dehogy. Majd amikor leszálltam a cuki kis buszmegállóban, beparáztam. Vissza akartam menni. De nem tehettem. Így hát most az egyszer nem átmásztam a kerítésen, hanem megnyomtam a csengőt. Egy picit vártam ott, majd elgondolkodtam, hogy most még elosonhatok. Ekkor kinyílt az ajtó, és Jenna papucsban, pizsamában, kómás fejjel kijött és kinyitotta a kaput. Örült nekem ,és egy picit szégyellte magát. Bementünk, és leültünk a nappaliba. A szülei nem voltak otthon. Jenna már nem tűnt olyan álmosnak mint öt perce.
- Shade én... nem is tudom, hol kezdjem.
- Nyugi, Clay mindent elmondott.
- Mindent? Ó, huhh. - Jenna nagyon megnyugodott. Afelől, hogy nem neki kell elmondania a kínos részeket, és hogy még ezután is itt vagyok, és nem utálom. -Shade, annyira sajnálom. Nagyon kiakadtam, amikor mondták, hogy mit kell tennem, és nem akartam megtenni de muszáj volt. Akkora bűntudatom volt, nem akartam ezt tenni veled. Főleg, hogy ezután az az idegbeteg nagybátyám meg üldözni kezdett. - mondta Jenna, és láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Én is immár könnyes szemmel megöleltem. Nagyon megnyugodtam, hogy mégsem tette ezt velem, hogy nem hagyott magamra, hogy végig itt volt, és tegnap megvédett. Hálás voltam neki.
- És akkor Clay most a pasid?
- Ömm... Igen -mondtam büszkén. - És neked akkor valami rokonod?
- Igen, a másodunokatestvérem. szép kis család. Na de ne erről beszéljünk, hanem rólatok. - Jenna olyan lelkes lett, mintha valami csajbulin lennék, hogy kibeszéljük a fiúkat.
- Rólunk? Mármint... Jenna! -szóltam a barátnőmre. Utálom ha olyan dolgokról faggatózik, ami nem tartozik rá.
- Na, Shade. Megöl a kíváncsiság. Szóval... Már...? -nézett jelentősségteljesen a barátnőm. Utáltam, ha ezt csinálja.
- Jenna, fejezd abba!
- Lécciléccilécii! -Jenna könyörgő üzemmódba kapcsolta magát.
- Jenna. Ne csináld már. Amúgy nem. Most örülsz? - Jenna látta, hogy nem akarok erről beszélni, úgyhogy inkább arra terelte a szót, hogy most mit tervezek. Vagyis, hogy hazakltözöm-e akkor Clay-től. A válaszom persze igen volt.
- De miért? - kérdezte a barátnőm.
- Anyáék nem is tudnak Clay-ről. És nem engednék, hogy ott lakjam nála. Tudod, jövő tanévben meg úgyis el kell mennem a főiskolára, és szeretném ezt az időt velük tölteni. Ó, tényleg. Anyáék. Ők úgy tudják, futni mentem. Hú, rohannom kell haza. Bocsi Jenna, majd felhívlak. -mondtam, majd már kint is voltam a kapuban. Puby-t persze ott hagytam, hiányozni fog a kis fickó, de Jenna nagyon szereti őt.
Elzötykölődtem a buszon a házunkig, majd próbáltam úgy lihegni, hogy elnyomja anyáék tekintetét a farmeromról, ami nem a legjobb futóruha. Nem is ment rosszul. A szobám kellemesen otthonosan kupis volt.
Amint épp ott pakolgattam, anyu bejött hozzám az egyre tisztuló kis szobámba.
- Shade, beszélnünk kell. - kezdte anyu aggodalmas hangon, majd leült az ágyamra. Én pedig mellé.
- Igen anya, mi az? Baj van?
- Nem, sőt, ellenkezőleg. Az üzletünk nagyon jól sikerült, sok jutalékot kaptunk a dologból. Így apáddal úgy döntöttünk, veszünk egy nagyobb lakást. de ne ijedj meg, csak valahol a környéken. Hazafelé a repülőn már ki is néztünk egyet. És ha nincs kifogásod, akkor még ma lebonyolítjuk az üzletet, és jövőhéten költözhetünk is.
- Anya, ez nagyszerű! Annyira örülök, biztos jó lesz! - Úristen, arról el is feledkeztem, hogy a lakásunk továbbra sem biztonságos. Huhh, probléma megoldva. - anyu, figyelj, ugye nem lenne baj, ha estére elmennék itthonról? Nem egész estére, 10-re itthon lennék.
- Csak nem randid van kicsim? - tette fel anyu a kérdést, amire vártam. Hát, Clay-t ígyis úgyis be kell mutatom nekik, és így egyszerűbb.
- De igen anya. -modntam, miközben lesütöttem a szemem.
- Jajj kicsim, ez csodálatos. És, milyen a srác?
- Anya, erről most nem szeretnék beszélni. De akkor én megyek is. - már délután öt óra lehetett. Amint anyu kiment, írtam Clay-nek egy sms-t, hogy találkozzunk valahol, mire ő felhívott, és közölte, hogy már útban van hozzánk, szeretné megismerni a szüleimet ha nem baj. Persze, hogy nem volt baj. Amint letettem a telefont, expressz sebességgel raktam rendet a szobámban, majd szóltam anyunak, aki nem bánt a dolgot, sőt, örült is. Apu kicsit morcos volt. Neki én vagyok az ő pici lánya, nem szereti, ha fiúzom.
Amikor Clay megérkezett, én már lent voltam a lépcsőháznál, hogy még beszélhessek vele a nagy találkozás előtt. Ő egy fekete pólót viselt, farmerrel, és tornacipővel. Passzoltunk egymáshoz, én egy fekete pántos pólóban voltam, hozzá farmerszoknyában, és tornacipőben persze.
Fent anyu és apu már teljes idilli családképként álltak az ajtóban. Megvolt a nagy találkozás, köszönés, udvariaskodás, majd, hogy elkerüljük a kínos nappaliban-ücsörgést, mondtam anyuéknak, hogy sietnünk kell, meg, hogy majd jövök. Clay udvariasan elköszönt, apouszívlapátot lóbál fenyegetően.
Clay-jel kézenfogva sétáltunk valamerre, és beszélgettünk.
- Szóval akkor kibékültetek Jennával, ugye?
- Igen, persze. Jajj, most valahogy olyan jó is meg rossz is. Jó, hogy nem azt tette velem, amit hittem, hogy tett. De rossz, mert így szeritnem egy fokkal nagyobb szarban vagyunk, mintha az lett volna amit hittem, hogy volt.
Elmeséltem Clay-nek, hogy elköltözünk, és neki is tetszett az ötlet, nem szívesen hagyta volna, hogy abban a lakásban maradjak. Kicsit szomorú volt, hogy elköltözöm tőle, egyemmeg.
- Na és most hova menjünk, mit csináljunk? -kérdeztem, amikor már ki tudja mennyi ideje, szerintem céltalanul sétáltunk.
- Elviszlek valahova. Meglepi lesz. - nem bírom a meglepiket, de ezt inkább Clay-nek nem említettem, olyan drága volt.
Kb 200 méter után, én sokkot kaptam az örömtől, Clay pedig büszkén rántotta elő a zsebéből a két koncertjegyet. A jegyek a színpad elé szóltak. És a kedvenc bandámra, a Nickelbackre. Úristen! Ezt nem hiszem el, egyszer említettem Clay-nek, hogy ez minden álmom, és neki eszébe jutott, amikor látott egy plakátot.
A nyakába ugrottam örömömben. Ez annyira jólesett, annyira figyelmes volt. Megejtettem egy gyors telefonhívást anyunak, hogy később megyek, majd rohantam is tombolni a többi rajongóval, és persze Clay-jel. Mit ne mondjak, a harmadik szám után, amit velem együtt végig énekelt, rájöttem, hogy nem csak én vagyok hatalmas rajongó kettőnk közül. Ennek is hihetetlenül örültem, nem hát még annak, hogy végre élőben láthatom a legeslegkedvencebb bandámat!
Kb. négy órát tomboltunk végig, miközben teli torokból ordítottuk a fantörpikusabbnál fantörpikusabb számokat, majd a ráadások alatt már csak vadul táncoltunk, mint két hülye, és mint mindenki körülöttünk. A banda olyan hajnali három körül ment el, én addigra ki voltam, a torkom fájt, és örültem, hogy ujjatlanban voltam, mert még így is melegem volt. Gondolom a fejem is szép kitombolt lehetett. De megérte, ez volt életem egyik legjobb estéje. Clay hazakísért, egészen a lépcsőházunk ajtajáig, vagyis pontosabban még be a lépcsőházunkhoz is, ahol megköszöntem neki ezt a fantasztikus estét, és, hogy mennyire gondolt rám. Egy ideig még beszélgettünk, majd úgy döntöttem, ideje felmennem, anyu már így is picit pipa lesz. Clay megölelt, majd adott egy hosszú, boldog csókot. Én azon kaptam magam, hogy a nyaka köré fonom a kezem, és közel húzom magamhoz. Már tényleg mennem kellett, anya hallhatta amikor bejöttem a lépcsőházba, és az lesz a vége, hogy le fog jönni. Még egyszer megöleltem Clay-t, majd adott egy kicsi jóéjtpuszit, és én felfelé vettem az irányt, ahol anyu egy picit dühös volt a késői kimaradásért, de mivel ő is imádja a Nickelbacket, rögtön arról kezdett faggatni, hogy melyik számokat játszották, miben voltak, mi volt a ráadás, meddig voltak, stb. Örülök, hogy még időben elkezdtem hallgattatni anyuval a számaikat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése