2011. augusztus 4., csütörtök

Unbroken dreams XIII.

Sziasztok drága olvasóim! Ehhez a részhez annyit fűznék, hogy izgalmas, és ha logikusan gondolkodtok, mivel elég rávezetést beleírtam, rájösztök egyre s másra. Ám ne féljetek, a történetnek itt még koránt sincs vége. 



- Gyere be. -mondtam szipogva, majd próbáltam a kezemmel eltüntetni a sírás nyomait az arcomról, de amint Matt reakcióján látszott, a dolog nem jött össze.
- Mi a baj Shade?
- Semmi. -mondtam még mindig hüppögve.
- De az emberek nem szoktak csak úgy sírni, mert például unatkoznak. - mondta a fiú, és leült mellém az ágyra. Erre nem mondtam semmit, csak az immár vöröses árnyalatú szememet törölgettem. Matt átkarolta a vállamat, és hagyta, hogy megnyugodjak nagyjából. Ami jó volt, de sejtettem mire készül. És igazam volt. A fiú megfogta az állam, felfelé fordította a fejem, így a szemembe nézett. Be kell vallanom, nagyon szép szemekkel büszkélkedhet a srác. De én nem tehettem ezt. Akármennyire is gyanús volt nekem Clay, ő soha nem csalna meg. "Vagy mégis... Ugyan, ne álltasd magad, nem te vagy az egyetlen, a világegyetem közepe" mondta az a sunyi kis hangocska ismételten. És kezdtem megtörni. Megengedtem Mattnek, hogy a másik kezével is átöleljen, és egyre közelebb húzzon magához. Majd közelebb. Ekkor eszembe jutott a tegnap este. Clay azt mondta szeret. És én is szeretem őt. És ő nem tenné ezt velem. Én pedig nem csinálhatom ezt... úgymond bosszúból a legjobb barátjával. Nem lehetek olyan mint Rachel.
Így hát elhúzódtam Mattől, ami igencsak meglepte a fiút. Ez idegesítő volt. Azt hitte, ennyire könnyen kapható vagyok?
- Matt, mit csinálunk? Ez nem lehet. Clay a barátod. Nem teheted ezt vele. És én sem tehetem ezt vele.
- De miért? Amiről nem tud az nem fáj neki. - "És amiről te tudsz, az fáj neked. Feledtesd el magaddal a dolgot. Nem ekll mást tenned, csak engedned, hogy Matt megcsókoljon. Ennyi." kezd elegem lenni a kis hangocskából. Bárcsak kikapcsolhatnám.
- Ez igaz Matt. De ő a legjobb barátod. Képes lennél ezt tenni vele, amint kiteszi a lábát a házból?
- Szerintem te is sejted, hogy nem az anyukájához ment. - ez aljas húzás volt, Matt. Nagyon.
- Nem tudom. -mondtam elkeseredve. - De én bízom benne. És szeretem. Te meg... Dögölj meg! - mondtam, majd kiviharoztam a szobából. Amint kiértem, elkezdett csörögni a telefonom. Anya volt az. Most nem bírtam vele beszélni, de muszáj volt. Így hát kikapaszkodtam a tetőre, ami Clay nélkül ügyetlenül ment, majd felvettem a kitartóan csörgő telefonomat.
- Kislányom! Itt az anyád. Megmondanád nekem, hogy hol a francban vagy? -még nem hallottam anyát ennyire dühösnek.
- Miért, ti hol vagytok? - mondd, hogy nem otthon, kérlek!
- Itthon vagyunk. De te nem. - Francba!
- Izé... átjöttem Jennához....
- Ott már kerestünk, de nem voltál ott. Csak Jenna volt meg valami fiú.
- Fiú?! Milyen fiú? - És Jenna?!
- Hát valami barna hajú, magas, zöld szemű srác. De az nem lényeges. Azonnal gyere haza, Shade! - Mi?! Barna haj... Zöld szem... Magas. Clay? És Jennánál? És Jenna, otthon? Úristen, nem ez nem lehet.
- Persze anyu, azonnal megyek. -mondtam, majd lenyomtam.
Bemásztam, vagyis beestem, felvettem a cipőm, és leszaladtam a lépcsőház elé, majd hazafelé vettem az irányt. Alkonyodott. Félni kezdtem. Kedvem lett volna visszasprintelni a lakásba, és bezárkózni. De nem tehettem. Nem hagyhattam egyedül a szüleimet abban a lakásban. Fogalmam se mvolt, hogy mit fogok csinálni, hogy mit fogok nekik mondani, hova fogom őket vinni. Csak azt tudtam, hohy ott kell lennem velük.
Egyedül a kihalt, sötét utcán. Miközben egy pszcihopata gyilkos rád vadászik. Hülye ötlet. De nem gondolkodhattam, most a szüleimről volt szó. Akik aggódtak értem, pedig inkább magukért kellett volna aggódniuk. Ahogy ezen gondolkodtam, kétségbe estem. Tudtam, így nem mehetek haza, mit hinnének, hol voltam, hogy ilyen zaklatott lettem? Így hát megálltam, elgondolkoztam a dolgon. Nekidőltem egy lámpaoszlopnak, és a hideg vasnak nyomtam a fejem. zúgott a fülem. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Hogy így összejöttek nekem a dolgok. Majd amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, meghallottam. azt a hangot, amit kb. egy hónapja este. Vonyítást. De most nem az erdő felől. Hanem mögülem. Nem pont mögülem, de közelről. Veszélyesen közelről. Aztán morgás, majd valami elkezdett felém jönni, hallottam a hatalams mancsok cuppogását a vizes kövön. Hátborzongató volt.
Összeszorított fogakkal megfordultam. És igen, az volt amire számítottam, de reméltem, hogy csak megint túl élénk a fantáziám: Egy hatalmas éjfekete farkas közeledett felém, vicsorogva. Vagy inkább vigyorogva. Valahogy elékeztetett az üldözőmre. Olyan ijesztő volt, és... olyan félelem vett körbe mint akkor, amikor megláttam, hogy itt van. De ha lehet még rosszabb. Mert most tudtam, hogy nem fogok menekülni. Tudtam, hogy itt nekem most végem. A farkas... vagy vérfarkas akkor? -raktam össze a képet a fejemben- egyre csak közeledett, és büszkén, de egy állathoz túl értelemsen csillogott a szeme. Gonosz volt. Hirtelen arra vártam, hogy lepereg előttem az életem, kiemelve a fontosabb, szép pillanataimat, és meghalok. Reméltem, nem lesz fájdalmas. Reméltem, anyáék nem lesznek nagyon csalódottak. Csak tudtam volna velük beszélni legalább még egyszer. És Clay. Rá nem is gondoltam, az túl csöpögős lenne most ide.
Már nagyjából mindent végiggondoltam, a pszcihopata is közel járt... majd egyszer csak eltűnt előlem a nagy farkas alakja. Valami kisebb, világosabb ráugrott. És a nyomában jött egy picit nagyobb, sötétbarna szőrű... vérfarkas lehetett, a farkasok nem ilyen nagyok. Rám nézett, zöld bociszemeivel... ami nagyon furcsán mutatott egy farkason. Hirtelen Clay jutott róla eszembe. A másikra néztem, aki leteperte a nagy, fekete farkast. Annak hosszabb szőre volt, és vöröses szőke volt. Mint Jenna. Jenna?! Nem, az lehetetlen... de én már semmin nem lepődöm meg. Belecsöppentem egy vérfarkasos horrorfilm kellős közepébe, jobb ha követem a szerepem. Ideje sikoltozni, vagy elájulni. Egyik sem ment. A sikoltáshoz túlságosan féltem, az ájulást meg inkább későbbre tartogattam. Így csak bámultam, és nem hittem a szememnek. Durva volt. A két farkas nekiesett az egynek, mégis mintha kiegyenlítettek lennének az erővszonyokClay-re emlékeztetett, vagy kezdek képzelődni, ráugrott a feketére Rossz volt nézni, ahogy az leteperi, maga alá, majd megcsapja az arcát, amitől a Clay-re hasonlítónak vérezni kezdett a sebe. Annyira segíteni akartam valamit, de nem jutott eszembe jobb, mint az Eclipse-ben Bella "hősködése". Annyira hülye meg nem vagyok. Az agyam kikapcsolt, és csak néztem. És imádkoztam, hogy ne legyen a két "megmentőmnek" semmi baja.
Egyszer, mintha valami stratégia lenne, a két farkas egyszerre kezdett el hátrálni a nagy két oldalára. Majd, mintha egy jelre történt volna, amit nem láttam, egyszerre nekimentek. A fogukkal ,a karmukkal mindennel. Szinte nem is tudtam kivenni ,hogy melyik melyik. De nem tudták a földre kényszeríteni a nagy feketét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése