Unbroken Dreams. IX.

Ma egy picikét később postoltam, amit szerintem nem sokan vettetek észre, de jó mentségem van rá: Ma néztem a Harry Potter 7/2-t a moziban, és egész nap ezen gondolkodtam. Persze írtam is, azzal nincs gond, ne aggódjatok.
Szóval, jó olvasást, és egy jó tanács: Tanuljatok Voldemort hibájából, és vigyázzatok a Horcruxaitokra ;)
Jó olvasást :))

Clay zuhanyzás után kitalálta, hogy süssünk palacsintát, mert az ilyen rossz időben a legjobb elfoglaltság, és még finom is. Belementem, bár életemben eddig egyszer sütöttem palacsintát, és az ehetetlen lett. Bíztam Clay szakácsképességében. Így hát kikevertük a tésztát, majd én néztem, ahogy Clay süti. Nagyon ügyesen dobálgatta, egy sem ragadt a plafonon. És nagyon finom illata volt, összefutott a nyál a számban tőle. Amint kész lett a sokadik, és utolsó palacsinta, leültünk enni. Az íze ha lehet még jobb volt mint az illata, ezért két falat közt az égbe dicsértem Clay-t. Miután jobban tele voltunk, mint hálaadáskor, és kb. délután négyig csak mozdulatlanul feküdtünk a kanapén, elkezdtünk nézni egy filmet, ami hát valljuk be, nem a legjobb volt, de az lett a vége, hogy kiparodizáltuk, és ezen rohogtünk.
Amikor vége lett a filmnek, és már nem esett az eső, Clay felvetette, hogy menjünk el sétálni. Célnak az egyik közeli parkot tűztük ki, és kisvártatva útnak is indultunk. Úgy tűnik eléggé elkalkuláltuk magunkat a part közelségét illetően, mert már sötétedett, mire odaértünk. De megérte: Nagyon szép kis part volt, és így az egyre sötétedő, most még narancssárgás fényekben még jobban mutatott.
Ahogy ott sétálgattunk, egyszercsak észrevettem. Azonnal tönkrement a jókedvem, amikor megláttam: Igen, az a pszcihopata öltönyös pasi volt az, aki ezidáig üldözött. Szóltam Clay-nek, aki miután alaposan megszemlélte az alakot, a kezemnél fogva behúzott a park közepén lévő, hatalmas szabadtéri színpad alá. Tökéletes búvóhely volt: Csak azok tudták, hogy a színpad alul szinte nyitott, akik soakt jártak ide. Én igaz nem tartoztam közéjük, de Clay igen. Ráadásul három oldala fedett volt, és a negyediken is épphogy csak ki lehetett látni. Bent ijesztő volt: Mindenhol pókhálók, szemét, törött faszerkezetek a plafonról és a nemrég itt tartott bulik maradványai. De legalább biztonságos. Clay talált egy kis lyukat, amin figyelni tudtuk, keres-e még minket- engem, javítottam ki mindig a fiút- az az elmebeteg. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, ami pedig nem volt több fél óránál, Clay, aki eddig a lyuknál leskelődött, megkönnyebbültem sóhajtott fel:
- A fickó elmegy. Most száll be a kocsijába. -itt egy kis szünet- és most elhajt és... -megint szünet- elhajtott.
- Jajj de jó, már megijedtem. Nem tudom mi lett volna, ha megtalál. De lehet, még itt kéne maradnunk egy kicsit, ki tudja, lehet, hogy a sarkon áll a kocsijával. Nem tudom elhinni, hogy ilyne könnyen feladja. - aggodalmaskodtam ismételten.
- Rendben, igazad van. - mosolygott rám Clay, amitől mintha nem egy koszos, büdös színpad aljában lennénk, hanem valami szépen kivilágított, romantikus helyen. Megnyugtató volt.
Olyan 11 körül már én is beleegyeztem, hogy kimerészkedjünk a búvóhelyünkről. Kint már végre kellemes nyári este volt, amit annyira szeretek. Levettem a pulcsim, és láttam, hogy Clay is így tesz. Még nem mentünk haza, ehelyett felültünk az eléggé roskadozó színpad tetejére. Sötét volt. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen elég nagy városban jobban adnak a közvilágításra.
Tehát ott üldögéltünk a gyér holdfénnyel megvilágított színpad tetején, és beszélgettünk. Mindig csak beszélgettünk. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Clay-t bámulom: A szép zöld szemét, a barna haját, és a gyönyörű mosolyát. És ő visszabámult. És így ültünk egy ideig. Annyira jó volt, nem volt kínos ez a csend, se az, hogy mélyen egymás szemébe néztünk. Pedig egyikőnknek már el kellett volna kapnia a tekintetét. De én nem akartam, és szerintem ő sem. Külső szemlélő számára valószínűleg végtelenül csöpögősnek tűnt volna a jelenet. Én azonban, aki ott ültem, és bámultam azt, aki engem bámult, azon gondolkodtam, vajon nem csak azért néz-e, mert én nézem. Talán ő is ugyanezen gondolkozott? Vajon hülyének néz? Valószínűleg nem. Aki hülyének nézi a másikat, kiröhögi, vagy rászól, hogy "héé, mi bajod van?" nem pedig... megfogja a kezét. Megofgja a kezét?! Úristen. Igen, megfogta a kezem. És azt várta, hogy én elrántom-e. De nem rántottam el. Ekkor megcsókolt. De úgy igazából. Én pedig visszacsókoltam. De úgy igazából. Mint egy vallomás, de annál mégis több. Annyira jó volt. A csók után egy ideig csak ültünk, és én a fejem a vállának hajtottam, ő pedig továbbra is fogta a kezem. Úgy gondolom, most már joggal tettük ezt.
Már éjfél körül járhatott az idő, amikor eldöntöttük, hogy haza kéne menni. Csendesen, és igen, kézenfogva sétáltunk egészen Clay aranyos tetőtéri lakásáig. Ott elvégeztem esti teendőimet, míg Clay az éjjel-nappali kajafutárral beszélt, és rendelt vacsorát. Megkésve ugyan, de a kaja megérkezett, még frissen és melegen. Egyikőnknek sem volt kedve ilyen jó időben bent lenni, így kimentünk a tetőre, ami már nem ázott a víztől, mint tegnap ilyenkor, és ott ettünk. Néhány sültkrumplitól ugyan megszabadított az az átkozott gravitáció, de annak ellenére egész sikeresen elfogyasztottam a kaját.
- Shade. Tudod... ami a parkban történt az.. Ne, nemár, Clay, ne cseszd el a dolgot.
Úgy tűnik nagyon erőlködik, hogy megfogalmazzon valamit, ami nem megy neki. Így egy egyszerűbb megoldás mellett dönt: Kicsit közelebb húzódik hozzám, amitől az üres kajásdoboz becsúszik a tetőablakon. Majd megint megcsókol. És most nem annyira félénken mint a parkban. Én ismételten visszacsókolok, ami egy egyszerűsített formája a "Nem is tudom, mi történt köztünk" - " Én szeretlek" - "Én is", amúgy elég elcsépelt szóváltásnak.
Amikor bementünk a tetőről, és leültünk a kanapéra, megjegyeztem, hogy Clay nyugodtan bent aludhat a hálóban, és, hogy ezalatt ne gondoljon semmire. Természetesen belement, szerintem ő sem szívesen aludt ezen az eléggé kényelmetlen kanapén. Így miután behozta az ágyneműjét az ágyra, amin kényelmesen elfértünk amúgy, nagyon sokáig beszélgettünk. A sötétítőn át épphogy egy kis utcai világítás szűrődött be, ami tökéletes hangulatot adott a beszélgetéshez.
- Szerinted az a pasi tud arról, hogy innen indultunk el? Vajon végig követett? - hoztam fel a témát.
- Szerintem nem. Akkor tegnap is követett volna. Meg akkor most is látnánk, ha kinézünk az ablakon például. Egy ilyen idegbeteg nem tud beleolvadni a környezetébe. Főleg nem ebbe. Ennyi előnyünk van. Nyugodj meg, Shade nem lesz semmi baj- simogatta meg egy édes mosoly kíséretében Clay az arcomat. Én is rámosolyogtam, és ezzel a beszélgetés be is volt fejezve.
Nem tudom, végülis mikor aludtunk el, de én nagyon későn keltem. Most az egyszer reméltem, hogy nem álmodtam a tegnapot. Annyira boldog voltam, annak ellenére, hogy egy pszcihopata gyilkos követett, a legjobb barátnőm cserbenhagyott, és nem mehettem haza, sőt, gyakorlatilag sehova. De mégis boldog voltam, mert Clay annyira kedves, vicces és aranyos. És vele másképp nem találkozhattam volna. Tudtam, hogy ő megvéd. Erről jut eszembe. Clay. Itt feküdt mellettem, és ilyen félálom-szerűségben volt. Egy pillanatra kibámultam az ablakon. Igazi tökéletes nyári reggel volt, a nap sütött, és még így, hogy a függöny félig be volt húzva, így is tökéletesen megvilágította a szobát. Elég sokáig bámulhattam ki az ablakon, mert egyszercsak...
- Huu! -ordította Clay miközben megfogta a karom oldalról, én pedig halálra rémültem. Szóval a sunyijának volt ideje felébredni, kiagyalni megijesztésem, és még véghez is vinni. Ejj.
Egy picit próbáltam kiszabadulni a szorításából, majd rájöttem, hogy felesleges. Tehát hagytam, hogy fogva tartson, megfordítson, és a lehető legaranyosabb tekintettel jóreggelt kívánjon.
- Jó reggelt! - mondtam énis mosolyogva.
- Arra gondoltam, elmehetnénk reggelizni valahova. Akár randiként is gondolhatsz a dologra... ha akarsz -ebbe belepirult egy kicsit a drága.
- Ó, szívesen. -mondtam szinte már vigyorogva.
Eldöntöttük, hogy a McDonald's-ba megyünk, majd Clay elment zuhanyozni -megfigyeltem, hogy ő mindig reggel, én pedig mindig este zuhanyzok. Én addig felöltöztem, most már egy kis farmersortba és egy aranyos rövidujjúba, majd megfésültem a hajam, és felvettem a cipőm. Indulásra kész voltam. Lassan Clay is felöltözött és elindulhattunk.
Busszal utaztunk a városközpontban lévő egyetlen McDonald's felé. Az idő ismételten esőre állt, és én majdnem végig magamban szitkozódtam, hogy miért nem lehet egy rendes nyarunk. De hát ez semmit nem segít az időjáráson, és nekem csak rosszabb lesz tőle a kedvem. Végülis odaértünk a gyorsétterembe, és még nem esett. Ez egy jó pont az időnek. Épp időben érkeztünk, hogy élvezhessük a McReggeli nyúltotta örömöket, ami a menühöz járó ajándék sültkrumplival egészült ki. Megmutattam Clay-nek a kedvenc asztalomat, ami a hely egyik eldugott sarkában volt. Leültünk, majd összeöntöttük a két sültkrumplit a tálca szélére, ahogy én mindig szoktam ha valakivel itt vagyok. Evés közben úgy döntöttünk, nem megyünk ma sehova -nem lenne jó mégegy váratlan találkozás a követőmmel. Ezért miután visszavittük a tálcát, indultunk kifelé. azonban kint literszámra ömlött az eső, és most még egy esernyővel sem büszkélkedhettünk. Végülis, fél óra üldögélés és beszélgetés után, amit amúgy élveztem, még mindig ugyanúgy zuhogott a zeső. Így hát azt mondtuk, az idő nem tol ki velünk, és kivetettük magunkat az ömlő, jéghideg esőbe. Kb. egy perc alatt mindenhol vizesek lettünk, de igazán élvezhető volt. Szerettem az esőt, igaz csak az ablakból nézve, lassú számokat hallgatva, valami szép szerelmes történetet olvasva. De így még sokkal jobb volt. Egyedül soha nem jutott volna eszembe direkt szétáztatni magam. Baromkodtunk, rohangáltunk, és pocsolyából pocsolyába ugráltunk. Mint a 10 évesek. Mintha legalábbis gumicsizmában lennék, és nem cuppogna a cipőm minden lépésnél, amit nem egy bokáig érő pocsolyában teszek. A bolondozás közepette egyszercsak két fényszóróra lettem figyelmes az esőben. Egy fényes, fekete, sötétített üvegű sportautó két fényszórójával néztünk szembe.

Unbroken Dreams. VIII.

Íme, már egy ideje arra vár ez a rész, hogy kitegyék, és hogy te eme sorokat olvasd... mivel igencsak előresiettem, nagyon sok rész megvan már, örüljetek. 

Nnna, nem rágom az idegeiteket, jó olvasást, a zenét szokás szerint köszönöm szépen Szancsukának !!! 

- És most? Mit szeretnél csinálni? A környéket már megmutattam. -kezdett bele a programtervezésbe Clay reggeli után.
- Nem is tudom, most találj ki valamit te. -udvariaskodtam.
- Tudsz kosarazni? -vetette fel vicceskedve.
- Tudok! -erre fogadjunk nem számított. Sokat kosaraztam apuval kiskoromban, és mint minden kosár rajongó apuka, aikor csak tehette, meccsekre vitt engem.
- Tényleg? - Clay szerintem nem hitt a fülének.
- Igen, tényleg. Miért, kosarazni akarsz vinni?
- Ha van kedved...
- Még szép, hogy van, imádok kosarazni.
Clay még mindig hitetlenkedve szedte elő a szekrényből a kosárlabdát, majd végülis úgy döntöttünk, busszal elmegyünk a város főterére, ott van a legelfogadhatóbb kosár pálya. A srác nem épp rendszerető, kb 15 percig tartott, míg megtalálta a bérletét az egyik mosásra váró farmerja hátsó zsebében, majd útnak indultunk. Át kellett, hogy buszozzunk a fél városon, ami egyébként zavart volna, de most két okból nem: Egy, így valószíűleg nehezebben talál meg az az idegbeteg. Kettő, a buszozás Clay-jel nem volt olyan unalmas, és kellemetlen mint általában. Végig nevettünk, igaz egyesek hülyének néztek, és az utolsó három megállónál már csak azon nevettünk, hogy eddig mennyit nevettünk. Nagyon jól éreztem magam. Amikor leszálltunk a buszról, én szokásom szerint egyenesen egy hatalmas pocsolyába léptem, amin Clay csak nevetett. Majd elindultunk a -mint kiderült- mindkettőnk által szeretett kosárpályához.
Egy kemény két és fél órás meccs sorozat után az eredmény még mindig döntetlen volt. Tehát belenyugodtunk a dologba, hogy nem tudjuk lenyomni a másikat. Leültünk az összegraffitizett fal előtt lévő, a kosaras srácok által odacipelt szakadt kanapéra. Most szinte nem is voltak, mivel eléggé esőre állt az idő. Sőt, szinte csak mi voltunk az amúgy igencsak tömött pályán. Nagyon békés volt ott üldögélni Clay-jel, akit szerintem mostanra a barátomnak mondhatok. Sőt, azok alapján amit eddig értem tett, a kevesebb mint egy nap folyamán, akár a legjobb barátomnak is.
- Szóval, mióta kosarazol? -kérdezte Clay, kb 10 perc hallgatás után.
- Nagyon kicsi korom óta. Tudod, apukám megszállott kosárrajongó, még nagyon pici voltam, amikor elkezdett tanítani, és meccsekre hordani. De én is szerettem. -tettem hozzá, ami szerintem igen fontos: Néhány szülő szinte ráerőlteti a gyerekükre a hobbiját, ami szerintem nem a legjobb nevelés. - És te honnan tudsz ennyire jól játszani?
- Én a haverjaimtól tanultam, még elég régen. Általában minden délutánt és hétvégét itt töltöttünk.
- Értem. Akkor nem csodálom, hogy nem tudtalak megverni.
- Azért azt se felejtsd el, hogy én sem tudtalak téged.
- Hát nem is. -mondtam, majd mindketten nevetni kezdtünk.
Már egy ideje ott ülhettünk, amikor arra lettem figyelmes, hogy az idő nem csak esőre áll, hanem már hatalmas vízcseppek landolnak rám, Clay-re, és úgy egyébként mindenhova. Clay gondolt egyet, majd engem is meglepve előhalászott a hátizsákjából egy esernyőt, és kinyitotta felénk.
- Probléma megoldva. -vigyorgott ismételten, és most egy kis büszkeség is volt a mosolyában, hogy megmentette a helyzetet és nem áztunk bőrig.
- Miket hordasz te magadnál?
- Hát ilyen időben bolond az, akinél nincs esernyő. Igaz, legtöbbször nálam sincs. -mondta még mindig mosolyogva.
Elég sokat üldögéltünk a szakadt, immáron vizes kanapén a kosárpálya szélén, a szakadó esőben. Normális esetben azonnal hazamentem volna amint esni kezd, de most kifejezetten jó volt még ilyen rossz időben is, ott üldögélni. Amikor szerintem már mindketten elég vizesek voltunk, és fáztunk Clay felvetette, hogy esetleg menjünk haza, ebből már nem lesz ma kosaras idő. Így hát elindultunk a buszmegálló felé, ahol az éppen beérkező busz ránk csapott egy fél pocsolyányi vizet, majd barátságosan kitárta ajtaját. Felszálltunk, majd elhelyezkedtünk az egyik hátsó ülésen, mivel a busz gyakorlatilag üres volt.
Már csak néhány megállót kellett ülnünk, de amikor megálltunk azelőtt, ahol nekem kéne leszállni, hogy hazajussak, eszembe jutott valami fontos, és mivel nem volt idő elmondani, lerángattam az értetlenül néző Clay-t a buszról, majd miután kicsodálkozta magát, elmagyaráztam neki a dolgot:
- Figyelj, most jutott eszembe a dolog, és szerintem nem vagyok már akkora veszélyben. Szóval nem bánnád, ha hazamennék néhány tiszta ruháért, ugye? - kérdeztem a fiútól, aki még így csurom vizesen is édes volt.
- Dehogy, menjünk. - mosolygott Clay.
Így hát a kedves esernyőcske alatt ballagtunk a házamhoz, majd előkotortam a zsebemből a kulcsot- még jó, hogy nem hagytam Clay-nél- és beengedtem magunkat. Felfelé sietve nagyjából felmostuk a lépcsőházat a belőlünk csöpögő vízzel, majd megérkeztünk a szép kis fa ajtó elé, amin apukám neve díszelgett. Néhány sikertelen próbálkozás után megtaláltam a kulcsom, így ki tudtam nyitni az ajtót. Bent levettem a pulcsimat, és bedobtam a fürdőkádba, majd elsiettem a szobámba, közben Clay-nek odaszóltam, hogy üljön le nyugodtan. Magamra zártam az ajtót, így előre elkerülve a kínos pillanatot, amikor a srác rám nyitott volna, én pedig épp leveszem a felmosóronggyá ázott ruháimat.
Előhúztam az ágyam alól a kisebb gurulós bőröndömet, majd sietősen beleszórtam a fiókjaim tartalmát, néhány pólót, farmert, egy pizsamát, és mindenfélét ami kellhet egy ideig. Ez a lakás volt a legveszélyesebb hely számomra, ha a pszcihopata felbukkanási aktivitását vesszük figyelembe. Nem telt bele öt percbe, máris egy másik fariban, egy piros pólóban, és a kedvenc dzsekimben álltam az ajtónál, mellettem a kis barátom, a bőrönd. Clay elejtett egy poént, hogy "és még azt mondják, a nők sokáig készülődnek", majd elindultunk. Esernyőt nem hoztam, és ez csak lent jutott eszembe, de nem tettem szóvá, sokkal jobb volt Clay-jel egy esernyő alatt sétálni a buszmegállóig, miközben a drága bőröndöm a cuki kis vízálló bevonatával, fröcsögve gurult utánunk.
Ismételten fel-le a buszról, már komolyan kezdtem megszeretni a buszozást. Clay lakásában én ismételten elvonultam zuhanyozni, miután leparkoltam a sötétkék guruló társamat a hálószoba ajtónál. Amikor kiléptem a zuhany alól, megállapítottam, hogy elég hideg van, ahhoz képest, hogy június vége felé járunk. Megtörölköztem, és farmer-hosszuujjú kombóba öltözve mentem ki a nappaliba, ahol Clay éppen az egyik beépített szekrényből szedte elő a pokrócokat, amik hívogatóan puhának és melegnek tűntek.
A délután további részét néhány takaróba burkolózva, a tévé előtt, idiótábbnál idiótább sorozatokat nézve töltöttük. Másképp utálom az esős délutánokat, mert nem lehet semmit csinálni, és nyáron még jobban, mert másnap még mindig vízben áll az egész város. De ez most jó volt, röhögni az idióta mexikói szappanoperákon, majd este megnézni a tehetségkkutató show-k válogatásait. Mint egy átlagos nap a tévé előtt- legalábbis nekem- de Clay-jel sokkal élvezhetőbb volt, még az ucsi tévéműsor is.
Kb. hajnali háromkor felébredtem a viharra, ami odakint tombolt, és az ablakokat verdeste. Ráadásul dörgött is, meg persze villámlott. Körülnéztem. Már fel voltam készülve tudatilag, hogy a kedves kis kék hálószobában találom magam, nem az én szobámban. Azonban a falak nem kékek voltak. Zöld. Előttem a tévé. És nem is fekszem olyan kényelmesen mint tegnap este. Picit jobban körülnéztem: Úgy tűnik, eddig Clay vállának döntve a fejem aludtam a nappalijában. Hoppá. Tehát elaludtunk tévézés közben. Sebaj, csak szépen beosonok a hálóba és... nem, még a végén felébresztem Clay-t, meg végülis, olyan jó itt aludni. Így hát mintha mi sem történt volna, visszafeküdtem Clay vállára és békésen aludtam tovább.
Reggel- már tényleg reggel, állapítottam meg a napsugarakból- még mindig a fiúnak dőlve ébredtem. Nem akartam a fészkelődéssel felkelteni, így hát mozdulatlanul feküdtem addig, amíg ő is fel nem kelt.
- Jó reggelt. -szinte hallottam a mosolyt a hangjában, így a fejem fölül is- hogy aludtál? - ezt olyan kevés meglepődöttséggel mondta, mintha ő is felkelt volna valamikor, az éjszaka folyamán, és nem tett volna semmit a helyzet ellen.
- Jól köszi- felültem és rámosolyogtam. Ő is felült, és elment mosakodni a fürdőbe. Én pedig kicsomagoltam a bőröndöm és átöltöztem. Ezután kinéztem az ablakon: kint még valószínűleg tegnap óta zuhogott. De úgy, mintha soha nem akarna elállni.

Unbroken Dreams VII

.A mai zenét is Szancsukának köszönhetjük, én is köszönöm neki a sok zenét, ami inspirálóan hatott picinyke elmémre :D

Ismételten csak katt a továbbra ^^

- Figyelj, erről szó sem lehet. Még én sem hiszem el, hogy ez tényleg velem történik. Pedig őszintén, szerintem nem szolgáltam rá. De te még annyira sem. Nem akarom, hogy abba a hibába ess, mint én: Hogy segíteni akarsz valakinek, amiből utána sokkal nagyobb bajod lesz, mint annak akinek ez igazából a hibája lenne.
- De ez nem a te hibád. Te tényleg nem érdemled ezt. - mint valami jól megírt, de sablonos film szereplő.
Végül is nem akartam veszekedni, majd valahogy meggyőzöm, hogy hagyjon engem. De most egy kicsit szükségem van rá. De önző vagyok!
- Jól van... van valami amivel le tudnálak beszélni erről az őrültségről?
- Nincs. -vigyorgott a srác édesen, mert látta, hogy ezt a szócsatát ő nyerte.
- És akkor most mihez kezdjünk? Mit akarsz csinálni?
- Nem is tudom... -egy pillanatra elgondolkozott - mi lenne ha megmutatnám a környéket?
- Hát jó, ez egész jó ötlet. -mondtam, és annyira örültem. Annak, hogy nem vagyok egyedül. Annak, hogy végre számíthatok valakire.
Miközben azon a rengeteg kis utcán sétáltunk, eltűnődtem azon, Clay miért keverte bele magát a dologba, és hogy tudta ennyire... normálisan viselni. Majd egyszer megkérdezem, addig legalább gyárthatok elméleteket, ha unatkozok.
Már egy ideje sétáltunk, amikor elkezdett beesteledni. Szerintem mindketten egyszerre kezdtünk el gondolkodni ugyanazon, de végül Clay gyorsabb volt:
- Te, nem vagy éhes? Még van egy pizzázó amit nem mutattam meg errefelé.
- De, egy picit éhes vagyok. Rendben, menjünk.
Clay elvezetett egy olasz étterembe, ahol igaz minden tésztaféle volt, az emberek szinte csak pizzát vettek. Nem ültünk le, csak kértünk egy pizzát elvitelre, és Clay elvitt a pizzázó közelében egy parkba, leültünk a szökőkút szélére, és evés közben beszélgettünk. Mivel úgy vettem észre, egy időre nem akar magamra hagyni a srác, ezért gondoltam jó lenne, ha megismernénk egymást.
Olyan este 10 óra körül, amikor kifogytunk a témákból, rátértünk arra, hova is menjünk.
- Te hol laksz? Nem tolakodásból kérdezem, csak úgy érdekel.
- Itt a közelben. Tényleg, ha akarsz akkor mehetünk hozzám. Jobb mint egy parkban aludni, az biztos. - mosolygott, még mindig.
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi van, ha igazából Clay sem olyan aranyos, kedves mint amilyennek mutatja magát? De az nem lehet. Ennyire nem lehetek bizalmatlan, és ez a srác annyira megbízhatónak tűnt, hogy kiszaladt a számon, minden további gondolkodás nélkül:
- Hát rendben. - elég naiv voltam, de tényleg nem számíthattam senkire.
Tehát elindultunk a kihalt utcán, a gyér világítás mellett Clay kis lakásába. Ahhoz képest, hogy mostanra kb. 4 órája ismerem, egész nyugodtan mentem mellette. Ez furcsa, máskor igencsak bizalmatlan vagyok. Nem kellett sokat gyalogolni, hamar megálltunk egy kb. 4 emeletes, tetőteres társasház előtt. Clay előkotorta a kulcsát a zsebéből, és beengedett minket, mint a lépcsőház ajtaján, mint a negyedik emeleten elhelyezkedő,kis lakásén. Lepakoltam a cuccom, és körülnéztem: Aranyos kis lakás volt, igaz nem állt másból mint az egyik sarokban kialakított kis konyha, egy két személyes asztal, egy kanapé, és egy tévé. Valamint egy hálószoba egy ággyal és szekrénnyel, és onnan nyílt egy kis terasz. Persze fürdőszoba is volt. De a legjobb mégis a nappaliból nyíló kis tetőablak, ami alá Clay odatett egy magas széket ,így akármikor gond nélkül ki lehetett mászni a tetőre. Mindig is akartam egy ilyen lakást.
Clay hellyel kínált, majd csinált mindkettőnknek egy teát. Én leültem a kanapéra, ami megjegyzem nem a legkényelmesebb volt, és azon gondolkodtam, vajon miért ilyen kedves velem ez a fiú. Pedig nem is ismer. Ez a legtöbb embernek elég kifogás lenne ahhoz, hogy csak elmenjenek mellettem. Nekem is.
Miután megittuk a teát, én elmentem zuhanyozni. Végre. A forró víz alatt minden olyan egyszerűnek, olyan probléma mentesnek tűnt. Elgondolkodtam az életemen, és ismételten azon, hogy hol csesztem el. De megint csak ugyanarra jutottam mint tegnap este. Fogat is mostam, majd pizsamába öltöztem, ami az egyik elnyúlt pólóm és a kedvenc rövidnadrágom volt, amiket csak otthon bedobáltam a hátizsákba. Amikor kimentem a fürdőből, észrevettem, hogy Clay nincs ott. Valószínűleg a tetőn van. Felálltam az ütött-kopott székre, és igazam is lett. Clay, aki időközben átöltözött egy melegítő nadrágba és egy pólóba, kint ült a tetőn, és amikor felnéztem, épp engem bámult. Majd segített kimászni maga mellé, amiről őszintén nem tudom, neki egyedül hogy sikerült.
Körülbelül hajnali kettő lehetett, és mi még mindig ott ültünk és beszélgettünk. Majd Clay megjegyezte, hogy most már aludnunk, kéne, és hogy húzott nekem új ágyneműt, meg hogy majd segít lemászni.
- És te hol fogsz akkor aludni? -kérdeztem bizonytalanul.
- Majd a kanapén. -mosolygott Clay- Amúgy most már tényleg menj aludni. -kezdett el bemászni az ablakon, majd visszanyújtotta a kezét és segített lemászni. Ezután ő levetette magát a kanapéra, majd jó éjszakát kívánt és figyelte, ahogy lassan elfordulok a picike hálószoba felé. Bent vaksötét volt, a redőny lehúzva, minden tökéletes az alvásra. Ledőltem hát az ágyra, ami meglehetősen puha volt, és kényelmes.
Picit forgolódtam, de azért megállapítottam: Itt sokkal jobban aludtam, mint az elmúlt napok akármelyikén is. Rájöttem, hogy egy jó kis zuhany, egy szakadt póló, és egy kényelmes ágy sokkal jobb alvási körülményeket ad nekem mint a hatalmas kád-selyem pizsi-luxus matrac kombináció. De lehet, hogy a békés alvásomnak az volt az oka, hogy a szomszéd szobából hallottam Clay megnyugtató szuszogását. Eltűnődtem, mennyire vékonyak lehetnek a falak, majd azon kaptam magam, hogy már reggel is lett. Rémálmok nélkül aludtam, ilyen is rég volt.
Annak ellenére, hogy elég korán keltem, kipihentnek éreztem magam. Nagyon jól aludtam. Felkeltem, átöltöztem, majd miközben épp a hajamat fésültem, megéreztem a szalonnás tojás összetéveszthetetlen illatát a nappali-konyhából. Kicsoszogtam az illat irányába, és megláttam Clay-t ahogy éppen a tojást csúsztatja a serpenyőből egy nagy tányérra.
- Ugye nem én keltettelek fel? -úgy látszik megijedt, hogy netalántán tényleg felkeltett volna.
farkaséhséggel a hangomban.
- Tojást, meg sütöttem mellé szalonnát, remélem szereted. -mosolygott, miközben a gyorsan megterített asztal közepére tette a tálat, rajta az ínycsiklandozó reggelivel.
- Van olyan aki nem szereti a szalonnás tojást? -kérdeztem némi kétkedéssel a hangomban, majd leültem az egyik székre. Clay is leült velem szembe, megvárta, hogy szedjek én, majd ő is hozzálátott a reggelijéhez. Nagyon finom volt, meg is jegyeztem, hogy Clay milyen fantasztikusan főz, amire ő csak hihetetlenül aranyosan mosolygott.

Unbroken Dreams. VI.

Drága olvasóim! Az elmúlt napokban igencsak belelendültem az írásba, és büszkén kijelenthetem: Nagyjából megvan a sztori, már "csak" le kell írni.

Az ötletekért és a biztatásért itt szeretnék még egyszer köszönetet mondani Szancsukának ,és megjegyzem a mai zene is tőle származik :-)))
Valamint köszönöm mindazoknak akik biztatnak, mert én egyszerűen nem tudom elhinni nekik -még most sem- hogy tudok írni.

Katt a továbbra a történetecske folytatásának elolvasásához.. 

Unbroken dreams V.

Drága olvasóim! Amikor ezt, és a következő részeket írtam, magam is elcsodálkoztam, hogy milyen naivnak írtam meg Shade-t, de gondoljatok bele a helyzetébe: Nincs senkije, üldözik, és végre valakit érdekli a problémája. Szóval kérlek úgy olvassátok a következő sorokat, hogy ne nézzetek hülyének :D Köszönöm, Jó olvasást :))
A zene amit ajánlok, a következő: 
Amúgy a tegnapi nap folyamán Szancsukám segítségével rábukkantam ennek a dalnak egy olyan változatára, amit egy csajszika énekel, csak úgy otthon, egy kamerával, egy szintivel és a saját hangjával. De én mondom, sokkal fantasztikusabb hangja van mint egyes sztárocskáknak (itt nem neveznék meg senkit, de szerintem ti is be tudjátok illeszetni a nevet) Íme, ha van kedvetek hallgassatok bele: Christina Grimmie- Skyscraper (by Demi Lovato)

Katt a továbbra a gyönyörű történetecském folytatásának elolvasáshoz :D

Unbroken dreams IV.

Olvasáshoz a következő zenét ajánlom, drága olvasóim : 

(ezért is köszönet  Szancsukának )

Céltalanul sétáltam ,de tudtam merre megyek: Az iskolámhoz, a Lord Nelson Gimnáziumhoz, ami mindig, még most, a nyári szünet alatt is nyiva van, az irodában a szorgos Mrs. Jensen ugyanúgy nyomogatja a billentyűzetet, mint a legbékésebb, októberi napok egyikén,  és a tanárok éppen a termeiket alakítják át, új képeket teszenk ki ,a tavalyi eléggé összefirkáltak helyére, és a tanári szoba csak úgy nyüzsög: Egészen Június végéig, ugyanis tanárainknak nem akkor van az utolsó napjuk mint nekünk. Besurrantam a hatalmas üvegajtón, és szerencséen nem ütköztem bele egyik kedves takarítóba sem, akik valószínűleg azonnal felelősségre vontak volna, hogy mit keresek én ilyenkor az iskolában, miért nem élvezem a szünetet. Mivel fogalmam sem volt, mit keresek egyáltalán itt, de mégis biztonságban éreztem magam. Úgy döntöttem, legaláb ma elleszek itt, itt senki nem fog keresni. Végülis... Melyik tizenéves menne egyáltalán az iskola közelébe is most, június végén?
Zseniális tervemen gondolkodva ballagtam fel, egészen a harmadik emeleten túl, a tetőn lévő kiskertbe, a kedvenc búvóhelyembe. Még mindig ugyanolyan volt: A kis nyitott teraszt körbevették az elsősök által kifestett színes virágcserepek, virágládák, bennük pedig hatalmas, különféle növények tornyosultak. Az egyik polc tele volt virágápolásra kitalált eszközökkel, minden mennyiségben, és a kiskert egyik fala, ami egy üvegfal, tele volt ragasztva üvegfestékkel, ami a művészeti-szakkör kreativitását hirdette. Összegezve, igen békés kis hely volt, tökéletes a gondolkodásra, leckeírásra és igen, a gonosz pszcihopaták elől való elrejtőzésre is. Így hát levetettem magam az egyik kényelmes padra, hátradőltem és azon kezdtem gondolkozni, ho lrontottam én ennyire el ezt a dolgot: Talán nem kellett volna ajtót nyitnom az éjszaka közepén? Lehet. Talán nem kellett volna kikérdeznem Jennát a történtekről? Talán nem kellett volna engednem, hogy elmenjen? Lehet. És talán nem kellett volna bíznom benne. Mindigis tudtam, hogy kihasznál, de én ezt akaratgyenge kretén létemre elengedtem a tudatom mellett. Sokszor cserélt le másra, aztán amikor az a valaki átverte, otthagyta, akkor visszajött hozzám.
Már besötétedett, hallottam, ahogy a takarítónénik bezárják az iskolát, de senki nem gondol arra, hogy egy szomorú, 17 éves lány ül a virágok közt, a tetőteraszon. Amikor majdnem elaludtam, jó kis lassú zenéket hallva, furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha valami vonyítás lenne, aztán morgás. Vérfagyasztó volt, nagyon megijesztett. Fogtam magam, és kinéztem a tetőteraszról, és megláttam a teliholdat. Annyira valószerűtlennek tűnt, hogy éppen itt van felettem ez a nagy, sajtra, vagy éppen grépfrútra hasonlító Hold -igen, kezdtem éhes lenni- és épp most hallok egy farkasvonyítást. Rögtön a vérfarkasokon járt az eszem, és mégegyszer megbántam, hogy annyi ijesztő vérfarkasos filmet nézem. Csak remélni tudtam, hogyha tényleg egy werewolffal van dolgom- velem már bármi megtörténhet alapon- akkor legalább van annyira cuki mint a Vámpírnaplók Tylere.
Megpróbáltam visszaaludni, de nem ment. Így hát odatoltam egy széket a tetőterasz széléhez és a Holdat bámultam, miközben szomorú Glee-s zenéket hallgattam. Ahogy ott bambultam, megláttam egy nagy, de nagyon nagy állatot elmenni az iskola előtt. Talán kutya? De annak túl nagy... Már kezdek megőrülni -gondoltam- mindenhol vérfarkasokat látok, hallok? Végül arra jutottam, hogy nekem nem ez a bajom, hanem az, hogy egy pszcihopata üldöz. Nem ilyenekkel kell foglalkoznom, hanem azzal például, hogy mi lesz, ha holnap reggel valaki, amint kinyitja az iskolát, esetleg felnéz a tetőkertbe, hogy hogy vanna ka virágok, vagy éppen úgy tartja kedve, hogy nézelődik egy kicsit innen. Amint ezen a problémán agyaltam, valahogy megint elaludtam. Álmomban megint az elmebeteg, öltönyös alak kergetett, de most melette futott egy hatalams kutya- talán farkas- is. Ez már irónikus.

Ha sikerül megírnom, akkor holnap folytatás lesz :)))
Luluka..

Unbroken Dreams. III.

Zenei ajánlatom a következő: (köszönet érte Szancsukának-www.nagygonoszovalis.blogspot.com )

Nagyon furcsa érzés volt beleesni a több tonnányi szemétbe, de mégis jobb, mint a betonon landolni, egy csúnya 'placcs' hang kíséretében.
Miután felgoftam, hogy éppen egy kukában vagyok, elkezdtem kievickélni. Azt a szagot a legrosszabb ellenségemnek sem ajánlanám, sem azt az érzést, amikor egy ki udja hány napos, rohadófélben lévő pelenka az arcodba csapódik.
Amikor kikeveredtem a kukából, elkezdtem futni. Nem tudom mennyit futottam, sem azt, hogy merre, de végül rájöttem, hogy a pasi nem követ. Körülnéztem. Még a városban voltam, de olyan környéken, amit még soha nem láttam. Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy most mihez kezdjek, hova menjek. Tudtam, hogy egy ideig haza nem mehetek, mert oda biztos követni fog az az elmebeteg. Így hát sétálgattam, és elkezdtem kiagyalni a helyzet optimista nézőpontját. Nem nagyon sikerült.
Egy ideig még ott barangolhattam, mert arra eszméltem, hogy kezd sötétedni. Na most mit csináljak? -kérdeztem magamtól, arra számítva, hogy az a kis hangocska a fejemben előáll egy tervvel. De nem, hallgatott, nem akart segíteni nekem. Bezzeg amikor épp elegem van belőle, szinte ordít.
Ekkor eszembe jutott, a lehető legjobb ideiglenes megoldás: A férfi valószínűleg nem tudja, Jenna merre lakik. Csak az én címem tudja. És ekkor mintha megcsörrent volna a zsebemben a kulccsomómon a Morris család házának kis aranyszínű kulcsa. Mrs. Morris, Jenna anyukája még akkor adta, amikor nyaralni mentek, és rám bízták a cicájuk, Puby megetetését, aki naponta egy egész csirkét felfalt, már attól féltem, hogy rám veti magát, amikor megérkezem kezemben a kis ételtartóval.
Fogalmam sem volt, merre vagyok, de szerencsére úgy tűnt, a többi járókelő pontosan tudja. Így odamentem az egyik, eléggé szimpatikus nénihez, és rákérdeztem:
- Elnézést hölgyem, meg tudná mondani, merre találom a Lord Nelson gimnáziumot? -kérdeztem, mivel Jenna az iskolánk mellett lakott nem sokkal.
- De, hogyne tudnám kedvesem. - a néni az az igazi nagymama típus volt, nagyon kedvesen beszélt velem, pedig nem is ismert. - Itt menj tovább, fordulj jobbra, és már meg is látod a zászlót az épület tetején.
- Köszönöm szépen. Szép estét -mondtam a néninek miközben arra vettem az irányt, amerre mutatott.
Egy kis séta után tényleg megpillantottam a zászlót a gimnázium tetején, és nem sokkal utána a kis tetőszerkezetet, ahol a biológia-szakkörösök a kiskertjüket tartották, és ahova Jennával sokszor fellógtunk matek helyett. Amikor az iskola elé értem, már láttam is Jennáék házának kisvárosias, zöld tetőcserepét, és amikor a ház elé értem, furcsa otthonias érzés töltött el. Majd megint félni kezdtem. Szépen, kecsesen, óvatosan átmásztam a kerítésen, majd egy frissen összegereblyézett levélkupacra huppantam. Miután felálltam, és megszemléltem a föld- és fűfoltokat az amúgy égszínkék pólómon, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Amint odaértem, elkezdtem kotorászni a hátizsákom legalján a kulccsomómat keresve, majd kb. öt perc után rájöttem, hogy egy külön kis oldalzsebbe tettem azt.
Mikor kinyitottam az ajtót, meghallottam Puby cica éhes, doromboló nyávogását. Örült nekem. Nem is csodálom: Mint utólag kiderült, szegény csórikám nem kapta meg a dupla csirkecombját, se reggel, se este. Ezért a hűtőhöz siettem és kikaptam neki egy vészhelyzetre félretett macskakonzervet, majd fáradtan végignéztem, hogyan tünteti el az aprócskának nem mondható cica, a hatalmas daráltmájas-csirkemellfalatkákat. Ezután úgy gondoltam, megpróbálok aludni. Persze nem így, ezért véletlenül betévedtem a hatalmas fehér fürdőszobába, majd véletlenül megmártóztam egy hatalmas kád forróvízben, majd tényleg csak merő véletlenségből kikölcsönöztm drága ex-barátnőm legfinomabb selyemhálóingét. A szobáján, és a szülei szobáján is látszott, hogy igencsak sietősen pakoltak el, mindenhol rendetlenség volt, az amúgy mindig tiszta és kifogástalan szobákban. Majd Jenna, amúgy elég nagy ágyát figyelem nélkül hagyva, átballagtam Mr. és Mrs. Morris ágyához, ami ezerszer kényelmesebb volt, mint Jennáé. Gondoltam, ha már gyakorlatilag betörök, és illegálisan tartózkodom a házban, adjuk meg a módját.
Olyan hajnali fél kettő felé megállapítottam, hogy egy finom fürdő, egy selemyhálóing és egy hatalmas, extrakényelmes ágy nem segít az elalvásban. Ezt csalódottan, mégis cseppet elégedetten vettem tudomásul. Csalódottan, mert eddig abban a tudatban éltem, hogy majd ha sok pénzt fogok keresni, lesz egy szuper kádam, ágyam és annyi hálóingem amennyit akarok. Elégedetten, mert ezután a kalandom után nem kell majd ilyenekre szórni a pénzt- feltéve ha túlélem a dolgot. Ha nem, akkor meg annyira se kell ilyenek miatt aggódnom. Ezeken a dolgokon gondolkozva végül álomba merültem.
Reggel meglepődtem, mert uyge Jenna szüleinek ágyában ébredtem. Még mindig el akartam hitetni magammal, hogy ez csak egy rossz álom. Egy ideig még élveztem a hihetetlenül puha matracot, majd lementem a földszintre, megetettem szegény Puby-t, majd magamnak is kerestem valami ennivalót.
Evés közben azon goldolkodtam, msot mitévő legyek. Nem csövelhetek itt addig, amíg az állítólagos barátnőm és a szülei haza nem jönnek, ennyire még én sem lehetek gyáva. Ezért evés után átöltöztem -kezdetben el akartam lopni Jenna legjobb ruháit, de végül csak bevágtam a koszos pólóm a mosógépbe- majd összepakoltam, csináltam egy szendvicset, a rákgolyókat, amiről időközben kiderült, hogy nem is szeretem Puby tálkájába szórtam, ezután fogtam magam és elindultam. Amint kiléptem az ajtón, ismételten elfogott az a furcsa érzés, hogy valaki követ. Ezt már komolyan kezdtem unni. Úgy érezteztem magam, mintha valami akciófilmben menekülnék az üldözőm elől. Ez igaz is volt, csak éppen nem volt biztos, hogy a végén élve kikerülök a kalandból, megtalálom életem szerelmét, majd mindenre elszánt tekintettel a távolba nézek, lassított felvételben, és a stáblista lepörög.

Unbroken Dreams II.

Ezt a zenét ajánlom hallgatásra, amíg nagyban olvastok : 

Egész nap félelemben voltam otthon, tiszta pánikbeteg lettem. Tudtam, hogy az az idegbeteg idegen megtalál, akárhova is megyek, akármit is teszek. Mindtha egy horrorfilmbe cseppentem volna. Reméltem, hogy a hős túlélő szerepét kapom, nem a csóri kis áldozatét.
Miután egy egész napot a Glee első két évadának végignézésével, és a jó számok hangosan éneklésével töltöttem- ha az énekhangom nem ijeszti el a gyilkost, akkor az nagyon kitartó, és nekem végem. Miután újra -ha jól számolom huszonhetedszer- megnéztem a teljes két évadot, és elfogyasztottam három doboz epres fagyit a mélyhűtőből, úgy döntöttem, ideje aludni. Aludni, megpróbálkozni azzal, hogy ne azon a pasin járjon az agyam.
Miután ha jól emlékszem olyan három óra felé elaludtam, természetesen megérkeztek a drága kis rémálmok. Már azon csodálkoznék ha egyik estét nem a képzeletem legsötétebb bugyraiban, Justin elől menekülve tölteném, akinek testét csak egy igen ízléstelen kisnadrág takarja. Mióta emlékszem az álmaimra, rémálmok gyötörnek, de mostanában egyre gyakrabban, és egyre szörnyűbbek.
Reggel, amikor felkelvén elvégeztem szokásos teendőimet: kimentem a fürdőbe, megijedtem a fejszerkezetemen, majd fogmosás után hidegvízzel arcot is mostam, eszembe jutott mi történt az előző nap, majd míg visszamentem a szobámba és farmerbe meg pólóba bújtam, folyamatosan, megállás nélkül káromkodtam, mert rájöttem , hogy nem csak egy hülyére sikeredett álom volt. Miközben a lehető legmérgesebben megfullasztottam tejben a müzlimet, elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejemben: Jenna mi a jó francokat keresett körülbelül hajnali háromkor az utcán? Eltökéltem, hogy miután kannibál módjára megettem az édes kis müzliemberkéket, felhívom a baártnőmet és kikérdezem a dologról, mert én csak egy elég hülye magyarázatot találtam ki: Hogy kiszökött a kutyája a kapun, és utána kellett, hogy menjen. Ez két helyen sántít: Egy, akkor minek volt teljes partigöncben és sminkben? Kettő: az én éds barátnőmnek soha nem is volt, msot sincs, és soha nem is lesz kutyája: Allergiás a kutyaszőrre, és még utéálja is a "sunyi kis dögöket". Sok vitánk volt ebből, de soah nem tudom meggyőzni az igazamról, miszerint a kutyák a lehető legaranyosabb háziállatok.
Az igen gondolatdús reggeli után beterpeszkedtem a karosszékbe, egy tál popcornnal, a kedvenc, romantikus-sírós filmemmel, és a telefonommal. Gyáva nyúl módjára, előbb sírtam egy jót Tyler és Ally tragikus szerelmi történetén, miközben az amúgy sótlan popcornra hullattam sós könnyeim. Mjad fogtam a telefon,t és szépen lassan bepötyögtem Jenna számát, majd hívtam. Szokásához hűen, most is elég hamar felvette a telefont, de nem a "Szia Shade, mizu veled csajos?"- amőgy rettenetesen idegtépő- szövege jött, csak egy félénk kis "Szia", amitől azonnal tudtam, hogy baj van.
- Figyelj Jenna, én müzlievés közben, amikor a nagy gondolataim születnek, rájöttem, hogy nem értek egy dolgot: Mit kerestél te az utcán hajnali háromkor?
- Tudod, volt az a buli. Amúgy nem mentem volna, el, de ...  Rick is ott volt- beszélt a szokásos áhitattal, hősszerelems barátnőm az aktuális kiszemeltjéről- És nem hagyhattam ki, mert legalább volt egy kis esélyem, hogy beszélgessek vele!
- Ja értem. -ezzel nem is vitatkoztam, Jenna bárhova elmenne, bármikor, csak azért, hogy egy fél órán át bámulhassa az éppen porondon lévő álompasit. -És most hol vagy? Tegnap úgy elrohantál.
- Reméltem, hogy lesz időm felkészülni erre a beszélgetésre, de szerintem jobban jön ki, ha most elmondom neked az igazat... Jajj Shade, én nem akartam ezt tenni veled, de megijedtem, nem tudtam mit csináljak, és ez jutott eszembe és.. bocsáss meg... -kérlelt Jenna, és én egyltalán nem értettem, mi baja van.
- Miért kéne megbocsátanom? Oké, belekevertél, de megoldjuk, csak mondd már, mi a bajod! -mondtam olyan hangsúllyal, mint amikor ötödikben Jenna ellopta a kedvenc barbimat, és ezt kezdte el bevallani.
- Figyelj, Shade. Én már nem vagyok a városban, elutaztam. Nagyon megijedtem, és úgy gondoltam, ez a legkézenfekvőbb megoldás. - magyarázta Jenna. Én alig kaptam levegőt a döbbenettől, majd különféle -negatív- érzések futottak át rajtam: düh, értetlenség, félelem, rettegés, tehetetlenség, majd nagy fokú csalódottság.
- Hogy tehetted ezt?- jött belőlem az automatikus válaz, amin én is meglepődtem-  Óvoda óta barátok vagyunk! Minden balhét elvittem helyetted, amiben tudtam segítettem, mindig melletted voltam. Pedig valljuk be, te voltál a legnépszerűbb, még kis ötévesként is. Mindenki a barátod akart lenni, és te mindenkivel jófej voltál. De senkire nem számíthattál közülük. És én megvártam amíg kiszórakozod magad velük, majd odajössz hozzám.
- Shade, én nagyon saj...
- Csak ne mondd, hogy sajnálod. Azt sajnálhattad volna, hogy belekevertél a dologba, vagy, hogy egyáltalán te belekeveredtél. De ezt nem sajnálhatod. Ha volt merszed ezt tenni, akkor nincs lelkiismereted, vagyis lelkiismeretfurdalásod sem lehet. Ennyi.
- De Shade... értsd meg, nem élhetek félelemben...
- És én igen?! Pedig semmit nem csináltam, nem én mászkáltam az éjszaka közepén az utcán, egy fiú miatt, én csak otthon ültem, mint mindig és zenét hallgattam, megnéztem a sorozataimat, kidühöngtem magam, hogy a kedvenc párosaim még mindig nem jöttek össze, majd elmentem lefeküdni! És én ezt érdemlem ezért?! -itt lecsapta ma telefont, annyira dühös és csalódott voltam. Az egyetlen barátom elbánt velem, átvert. És ez a legnagyobb csalódás. Önmagamban. A világról alkotott képemben.
Fogalmam sem volt, most mi lesz velem: A szüleim elutaztak, és még egy ideig nem is jönnek haza, az egyetlen barátom sincs itt, aki ráadásul már nem is a barátom. Még egy teknősöm sincs, aki cuki fejjel végighallgatja a problémáimat, pedig én tudom, hogy nem érdekli az életem, csak annyi a kötődése hozzám, hogy én adok neki kaját. Még naplót sem írok, amibe kiönthetném a lelkem, mert egyrészt nem akartam visszaolvasni, saját, szánalomtól csöpögő bejegyzéseimet, másrészt, rettegtem attól, hogy valaki megtalálja, elolvassa, és ellenem fordítja a dolgot.
A nap hátralévő részét a szobámban töltöttem, és unatkoztam. Rajzolni kezdtem, de a vége az lett, hogy magamat rajzoltam le, egy baseball-ütővel a kezemben, amint egy öltönyös pasas elül menekülök, a kedvenc -és egyetlen- magassarkúmban.
Annak ellenére, hogy nagyon későn aludtam el, hajnali ötkor keltem, és nem tudtam visszaaludni. Rossz érzésem volt, mintha valaki figyelne. Mintha várnának rám. Úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, legalább sétálnom el kell menni. A gyenge énem folyamatosan győzködött, míg összepakoltam a cuccaim a kevdenc hátizsákomba: De, ez így pont jó, itt vagy a legnagyobb biztoságban, maradj a fenekeden. Ám én nem hallgattam erre a hangra, mivel túl sokszor elrontotta a legjobb lehetőségeimet.
Felszerelkezve, természetesen farmerben, pólóban és tornacipőben, hátizsákkal a hátamon indultam el, mint valami kommandós, vagy legalábbis túrázó. A hátamon cipeltem a noteszem, a telefonomat, a telefontöltőmet, egy kis vizet és egy szendvicset: Hirtelen ezek tűntek a legszükségesebb dolgoknak, eléggé elővigyázatos vagyok, nem tudtam mennyi időre leszek. A táska alján pihent a dugipénzem, amit a nagy sietségben még a lyukas, rózsaszín zokniból sem szedtem ki, amiben eddig rejtegettem- Ha jól emlékszem olyan 500 dollár körül lehet a gyűjteményem.
Amint kiléptem a lépcsőház ajtaján, félelem vett körül, és- mint utóbb kiderült- nem hiába: A sarkon szembe találtam magam az öltönyös fickóval, aki az utca túloldalán ült az autójában. Amikor megláttam, megállt a szívem egy pillanatra, majd az aszfaltra szegezve a szememet, olyan gyorsan haladtam tovább, hogy egy távgyalogló is megirigyelte volna. Nem tudtam, hová megyek, nem tudtam, hogy a hapsi követ-e, csak egy dolgot tudtam: el kell tűnnöm innen, méghozzá a lehető leggyorsabban. Igyekeztem kis utcákat találni, amiken azért van forgalom, kereszteződéseken kavarogtam, de úgy éreztem hiába. Hátrapillantottam. A fekete autó lassan követett, távolságot tartva, mintha a vezetője azthinné, így nem tudom, hogy követ. Legszívesebben elkezdtem volna rohanni, de számbavéve a tesi egyesem, amit futásból kaptam és az engem követő- elég gyorsnak tűnő- autót, amiről enm akartam megtudni, mennyivel tud menni, nem ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Így bevetettem magam egy kínai étterem mosdójába, leültem az egyik vécédeszkára, megtámasztottam a fejem, majd kétségbeesetten gndolkodtam. Jó kis tervet eszeltem ki. Igaz, ezt is egy filmből vettem, úgy mértem fel a helyzetet, hogy kiférek a vécéablakon.
Még mielőtt véghezvittem fantasztikus tervemet, kiszaladtam az étterembe és vettem egy zacskó rákgolyót, biztos ami biztos. Majd visszamentem a mosdóba, és mint a profik, felmásztam a vécétartáéy tetejére, kinyitottam az ablakot, hálát adtam az égnek, hogy se nem rácsos ablak, se nem olyan pici mint a filmekben. Felültem az ablakpárkányra, kitettem a lábamat, majd lenéztem. Nagyon elkeseredtem, szinte kétségbeestem a látványtól: Körülbelül két emelet magasan lehettem, alattam egy jól megpakolt kukával. Nem tudom, hogy sikerült összeszednem ezt a hatalmas szinteltérést, de nem is igazán érdekelt. Már ott ülhettem egy-két perce, amikor egy igen vészjósló hangot hallottam meg a vécén kívülről, a pulttól:
- Elnézést, nem jött be ide egy barnahajú középmagas lány, hátizsákkal, farmerben és tornacipőben? -itt rájöttem, hogy a férfi rám gondol: Az üzletben rajtam kívül egy platinaszóke, körülbelül harminc év körüli, miniszoknyás nő volt magassarkúban, kistáskával.
- De, de nemrég jött be. -válaszolta az eladó, rémes kiejtéssel.
A fickó, aki gondolom az üldözőm lehetett rákérdezett, hogy hol vagyok. Az a drága pultosnő természetesen megmondta, hogy a mosdóban vagyok. Ekkor lépteket hallottam közeledni. Nem maradt idő a gondolkodásra, ezért kivetettem magam az ablakon.

Remélem tetszett, holnap folytatás :)))

Unbroken dreams. I.

 Az olvasáshoz ezt a zenét ajánlom:
 
Jó olvasást, remélem tetszeni fog! :)

Mint minden este, amikor nem tudtam elaludni, most is az ágyamban feküdtem, az órát bámultam, és próbáltam álomba zuhanni. A fülhallgatóm az asztalomon hevert, fél méterre az ágyamtól. Megéri felállni érte? Már ezen filóztam egy ideje, amikor csengettek. Automatikusan ellenőriztem, nem vagyok-e hiányos öltözékben, majd indultam ajtót nyitni, mivel a szüleim nagyon sokat utaznak, és így már megszoktam, hogy egyedül vagyok. Majd a küszöbön megtorpantam: Mi a jó fészkes fenét keres itt akárki is hajnali háromkor? Kezdtem beparázni, majd úgy döntöttem, ahelyett, hogy bebújnék az ágy alá, megnézem mit akar az ajtóban álló zavarodott elméjű egyén. Felkaptam az első tárgyat ami a kezem ügyébe akadt, védekezés céljából, majd miután leesett, hogy egy pszcihopata gyilkos ellen nem sokra megyek az új epres szájfényemmel, kicseréltem azt egy baseball-ütőre.
Kilopakodtam az előszobába, majd miután a sötétben haladva háromszor bevertem az amúgy is gyulladt lábujjamat a szekrényekbe és még a jó ég tudja mikbe, sikeresen elérve az ajtóhoz, átfutott az agyamon az a rengeteg- körülbelül kettő- horrorfilm amit láttam életemben, de meggyőztem magam, hogyha valami idegbeteg van az ajtóban, az be fog jutni, és max tönkreteszi a fényes fa ajtót.
Reszkető kézzel a kilincs felé nyúltam, ütésre lendítettem az ütőt a kezemben, majd lenyomtam a kilincset.  Készen arra, hogy valami láncfűrésszel szemben, vagy legalább egy ordibáló idegen szorításában találom magam, kinyitottam az ajtót. És mivel találtam magam szembe? Egy orrnélküli, mormogó pedofillal? A Mocsokkal, a Micimackóból, aki többször is rémálmaim főszereplője volt az elmúlt 10 év során? Legalább egy pohár vizet kérő, falfehér, néhol átlátszó 8 éves kislánnyal? Nem. De a látvány, ami elém tárult, talán az előbb felsoroltaknál is ijesztőbb volt: Jenna Morris, a legjobb barátnőm, eléggé kiborulva, szétsírt arccal, hisztérikusan zokogva. Sok filmet láttam már, amiben a hősnő, miután szakított a barátjával, egy doboz fagyi mellett hisztérikusan bőgött. De ez a látvány nem hasonlított egyik mozis tapasztalatomra sem, és hogy bevalljam igencsak csalódottnak éreztem magam a hollywood-i filmek hitelességét illetően: Jenna haja izzadt tincsekben tapadt fényes homlokára, a szeme pirosabb volt mint Martha nénikém, miután egy fél doboz pirosítót feldobott magára, a mindig tökéletes sminkje foltokban tapadt a szemhéjára, a szempillaspirálja pedig a könnycseppekbe olvadva folyt le az arcán -na jó, a filmekben ezt eltalálták. Mindehhez a legsipákolóbb, legidegtépőbb, és egyben legijesztőbb hangot hallatta, amit életemben hallottam.
-Te jó ég, Jenna! Halkabban már, felébreszted a szomszédokat. És apropó szomszédok, találkoztál Mr. Parkerrel? -emlegettem újra a szeretett alsószomszédomat, aki kivételes hallással volt megáldva, így 85 évesen is. Mr. Parker kedvenc szórakozása az volt, hogy köszöntse a házunkba érkező vendégeket, miután hallotta, hogy azok felcsöngetnek a kaputelefonon, vagy kulccsal ajtót nyitnak, és felfelé igyekeznek. Igaz hajnali három volt, fogadni mertem volna, hogy Jenna nem az ajtónk előtt kapcsolt sipítozó üzemmódba, így hallatva bánatát a fél társasházzal, különösen beleértve Mr. Parkert.
- Te, engem legkevésbé sem érdekel az a pacák a remek fülével most, van nagyobb bajom is. Ugye a szüleid elutaztak?
- Igen el, nemrég beszéltem Anyuval, most Szlovéniában vannak.
- Ennyi elég is nekem. Bemehetek, ugye? - sipította még mindig hat oktávval a normális hangja felett Jenna.
- Persze, de mondd már, mi történt! - kértem számon barátnőmet, letámasztva a baseball-ütőmet a sarokba, elgondolkozva azon, anyu magával vitte-e azt a finom barackos nyugtatóteáját.
Miután lemostam Jenna sminknek nem nevezhető, arcára tapadt színkavalkádot, és leültettem a kedvenc fotelembe, a konyhába száguldottam, és lekapta ma polcról anyu szigorúan vészhelyzetre tartogatott teásdobozát. Szerencsére találtam a barackos csodateából, így miközben odatettem forrni a vizet, próbáltam kiszedni Jennából, miért is ébresztette fel a szomszédaimat az éjszaka közepén.
- Én... annyira féltem, nem tudtam mit tenni.. Csak... Csak futottam és sírtam és futottam... én... -hallottam, hogy Jenna majdnem elsírja magát, így próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel.
Miután megitta a teát, és kisírta magát, ezzel elfogyasztva a ház zsepi, majd vécépapír, majd konyhai törlőkendő, majd végső soron kisebb törülköző-készletét, megint rákérdeztem, mi zaklatta fel így.
- Shade.. én.. nem akartalak belekeverni ebbe... de nem tudtam gondolkodni. Meglátott, és egészen idáig moüldözött. Nem tudom sot mit csináljak.
- Ki? Ki üldözött téged, és miért? -kezdtem fontolgatni, milyen kínzási módszereket ismerek, és hogy fogom őket alkalmazni azon, aki ezt tette a legeslegjobb barátnőmmel. Azt akartam, hogy megtudja, nem jó emberrel szemétkedett. Bár tudtam, hogy ehhez nekem soha nem lenne bátorságom, kötelességemnek éreztem a dolgot, és ez egy igencsak hosszú gondolatmenet -lett volna, ha Jenna nem kezdi el cafatonként mesélni a történetet.
- Nem.. nem tudom ki volt az, nem láttam az arcát.. Csak hallottam a kiabálást, ahogy mentem hazafelé. És.. és odamentem megnézni, mi az. És láttam, hogy az a férfi... Egy.. egy pisztolyt tartott a másik, nagyon ilyedt férfi fejéhez... aztán.. ó istenem, miért?
- Mi történt.. aztán, Jenna?
- Nem mertem odanézni.. de hallottam a lövést... és aztán amikor odanéztem a pasi épp engem nézett. Aztán elkezdtem futni.. ő utánam... és itt ráztam le a környéken. De szerintem tudja, hogy ide jöttem be... Shade, én nem akartalak belekeverni a dologba, annyira sajnálom.. én csak... - kezdett mentegetőzni Jenna, ami cseppet sem javított a helyzetemen, mert gyakorlatilag nem hittem a fülemnek. Úgy hangzott az egész mint valami uncsi mexikói szappanopera, csak éppen a jó kis nevek hiányoztak, amit minden percben kétszer kimondanak, nagy hangsúllyal. De nem hittem, hogy ez velünk történik. Reméltem, hogy nemsokára felriadok az ismerős csengőhangomra, majd diagnosztizálom, megpillantva az asztalomon az üres pizzásdobozt, hogy megint csak befaltam egy óriás duplasajtos pizzát, és hülyeségeket álmodtam. De nem, ehelyett ott ültem még mindig Jennával, mint egy idióta, csipkedtem magam (a filmekben erre mindig felkel az, aki épp álmodott- állítólag) és próbáltam lenyugtatni a barátnőmet.
- Figyelj, biztos, hogy látott téged?
- Igen, hisz üldözött... de úristen, miért pont velem történik ez?!
- Nyugi, biztos nem valami pszcihopata gyilkos, aki le akar mészárolni -mondtam elég szarkasztikus humorral a hangomhoz, hogy Jenna észrevegye.
- Ez nem vicces, Shade. És ha msot meg akar ölni minket? -hallottam, hogy Jenna kezdi elveszteni a fejét, és nem tudtam, mit csináljak vele.
- Figyelj, ennyire szerencsétlen még te sem lehetsz. Na gyere, aludjunk egyet! -mondtam, majd lekötött a felfújható matracom előhalászása a zoknisfiókom mélyéről.
Miután olyan háromnegyed ötkor elaludtunk, engem természetesen azonnal elkezdtek a rémálmaim gyötörni, de most nem a Mocsok volt, és nem Freddy Krueger, mint tegnap. Hanem egy fekete öltönyös, kopasz pasas, aki engem üldözött vadul ordibálva egy pisztollyal a kezében. Én meg csak futottam, futottam, de egy hang azt mondogatta a fejemben, hogy úgyis elkap, felesleges futnom, álljak meg szépen. Már épp fel akartam adni, amikor Jenna felkeltett, szinte sipítozva, olyan ijedt fejjel, mint amikor együtt néztük meg az új Fűrész filmet.
- Shade, kelj fel de gyorsan, úristen ezt nem hiszem el! -sipította Jenna az álmos fejembe, amiről tudhatná, hogy nem hat, nekem kell egy fél óra, hogy használható állapotba kerüljek.
- Mi van már, ég a ház? Vagy rosszabb? Justin Bieber koncert van a téren? Mert akkor az ágyam alatt találsz paradicsomokat, fél éve rohasztom őket.
- Nem, még valami annál is szörnyűbb, te jó ég! Shade, itt van az az ember. Tegnapról. Ott áll a ház előtt egy kocsinál. És vár. Már egy órája csak áll és vár.
- Mi van? - mondtam olyan elképedt fejjel, mint amikor a Vámpírnaplók 7. részének a végét olvastam.
- Gyere, nézd meg. De óvatosan, ha meglát végünk! -ez a mondat szinte vicces volt, a horrorfilmekben mondják ilyen hangsúllyal, a pizsipartira érkezett tinilányok, akik a film felét sem élik meg.
Odalopóztunk az ablakhoz, Jenna óvatos, nagyon-be-vagyok-tojva tekintettel, én mint egy zombi, aki bármelyik pillanatban ledőlhet a kanapéra és aludhat egy napot. Kinéztem az ablakon, továbbra is félkómás fejjel, majd a hajam is égnek állt: A pasi tényleg ott volt annál a drága, elsötétített üvegű kocsinál, napszemüvegben, fényes fekete öltönyben és kalapban. Azthittem egy percen belül elájulok, de ura voltam a helyzetnek. Jennával visszamentünk a szobámba, majd leültettem az ágyamra, és csak bámultuk egymást három hosszú percen keresztül.
- És most mi legyen? -kezdte aggodalmasan a barátnőm.
- Nem tudom. Tegyünk úgy, mintha nem lennénk itthon. Légy nagyon csendben.
Két óra lapítás után, a pasi elment. Jenna lenyugodott, de én nem. Tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Tudtam, hogy ha kell addig üldöz majd minket -mivel már énis belekeveredtem-, amíg fel nem adjuk a dolgot. Vagy meg fog ölni. Túl sok krimt nézek, mondogattam magamnak. De ez nem segített. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, jobban mint a matek témazáró előtt, amie egyáltalán nem készültem.
Egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek. Jennán látszott, hogy tervezget valamit, vagy két órán át gondolkodott elszánt fejjel, majd fogta magát, megköszönte, hogy törődtem vele és hazament. Én meg ott maradtam. Egyedül.

Nemsokára itt a következő rész, el tudom képzelni mennyire várjátok ;D Már megírtam, de gondoltam nem zúdítom rátok kis elmém egész csodás művelkedést, így át részekben adagolom a dolgot .. kérlek véleményt írjatok, építőkritikát is tárt karokkal fogadom :)
Luluka..^^

Welcomming :))

Szervusztok kedves olvasóim,
Üdvözöllek titeket a kis blogocskámon, melyen csodás művelkedéseimet tervezem megosztani veletek. Remélem  érezni fogjátok, mennyit szenvedtem velük - és milyen szinten kellett unatkoznom ahhoz, hogy létrejöjjenek a műveim.
Eddig egy művem van, és azt nemsokára megosztom veletek :D
Remélem nem csalódtok majd erős képzelőerőmben xD
Luluka ^^