Unbroken Dreams II.

Ezt a zenét ajánlom hallgatásra, amíg nagyban olvastok : 

Egész nap félelemben voltam otthon, tiszta pánikbeteg lettem. Tudtam, hogy az az idegbeteg idegen megtalál, akárhova is megyek, akármit is teszek. Mindtha egy horrorfilmbe cseppentem volna. Reméltem, hogy a hős túlélő szerepét kapom, nem a csóri kis áldozatét.
Miután egy egész napot a Glee első két évadának végignézésével, és a jó számok hangosan éneklésével töltöttem- ha az énekhangom nem ijeszti el a gyilkost, akkor az nagyon kitartó, és nekem végem. Miután újra -ha jól számolom huszonhetedszer- megnéztem a teljes két évadot, és elfogyasztottam három doboz epres fagyit a mélyhűtőből, úgy döntöttem, ideje aludni. Aludni, megpróbálkozni azzal, hogy ne azon a pasin járjon az agyam.
Miután ha jól emlékszem olyan három óra felé elaludtam, természetesen megérkeztek a drága kis rémálmok. Már azon csodálkoznék ha egyik estét nem a képzeletem legsötétebb bugyraiban, Justin elől menekülve tölteném, akinek testét csak egy igen ízléstelen kisnadrág takarja. Mióta emlékszem az álmaimra, rémálmok gyötörnek, de mostanában egyre gyakrabban, és egyre szörnyűbbek.
Reggel, amikor felkelvén elvégeztem szokásos teendőimet: kimentem a fürdőbe, megijedtem a fejszerkezetemen, majd fogmosás után hidegvízzel arcot is mostam, eszembe jutott mi történt az előző nap, majd míg visszamentem a szobámba és farmerbe meg pólóba bújtam, folyamatosan, megállás nélkül káromkodtam, mert rájöttem , hogy nem csak egy hülyére sikeredett álom volt. Miközben a lehető legmérgesebben megfullasztottam tejben a müzlimet, elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejemben: Jenna mi a jó francokat keresett körülbelül hajnali háromkor az utcán? Eltökéltem, hogy miután kannibál módjára megettem az édes kis müzliemberkéket, felhívom a baártnőmet és kikérdezem a dologról, mert én csak egy elég hülye magyarázatot találtam ki: Hogy kiszökött a kutyája a kapun, és utána kellett, hogy menjen. Ez két helyen sántít: Egy, akkor minek volt teljes partigöncben és sminkben? Kettő: az én éds barátnőmnek soha nem is volt, msot sincs, és soha nem is lesz kutyája: Allergiás a kutyaszőrre, és még utéálja is a "sunyi kis dögöket". Sok vitánk volt ebből, de soah nem tudom meggyőzni az igazamról, miszerint a kutyák a lehető legaranyosabb háziállatok.
Az igen gondolatdús reggeli után beterpeszkedtem a karosszékbe, egy tál popcornnal, a kedvenc, romantikus-sírós filmemmel, és a telefonommal. Gyáva nyúl módjára, előbb sírtam egy jót Tyler és Ally tragikus szerelmi történetén, miközben az amúgy sótlan popcornra hullattam sós könnyeim. Mjad fogtam a telefon,t és szépen lassan bepötyögtem Jenna számát, majd hívtam. Szokásához hűen, most is elég hamar felvette a telefont, de nem a "Szia Shade, mizu veled csajos?"- amőgy rettenetesen idegtépő- szövege jött, csak egy félénk kis "Szia", amitől azonnal tudtam, hogy baj van.
- Figyelj Jenna, én müzlievés közben, amikor a nagy gondolataim születnek, rájöttem, hogy nem értek egy dolgot: Mit kerestél te az utcán hajnali háromkor?
- Tudod, volt az a buli. Amúgy nem mentem volna, el, de ...  Rick is ott volt- beszélt a szokásos áhitattal, hősszerelems barátnőm az aktuális kiszemeltjéről- És nem hagyhattam ki, mert legalább volt egy kis esélyem, hogy beszélgessek vele!
- Ja értem. -ezzel nem is vitatkoztam, Jenna bárhova elmenne, bármikor, csak azért, hogy egy fél órán át bámulhassa az éppen porondon lévő álompasit. -És most hol vagy? Tegnap úgy elrohantál.
- Reméltem, hogy lesz időm felkészülni erre a beszélgetésre, de szerintem jobban jön ki, ha most elmondom neked az igazat... Jajj Shade, én nem akartam ezt tenni veled, de megijedtem, nem tudtam mit csináljak, és ez jutott eszembe és.. bocsáss meg... -kérlelt Jenna, és én egyltalán nem értettem, mi baja van.
- Miért kéne megbocsátanom? Oké, belekevertél, de megoldjuk, csak mondd már, mi a bajod! -mondtam olyan hangsúllyal, mint amikor ötödikben Jenna ellopta a kedvenc barbimat, és ezt kezdte el bevallani.
- Figyelj, Shade. Én már nem vagyok a városban, elutaztam. Nagyon megijedtem, és úgy gondoltam, ez a legkézenfekvőbb megoldás. - magyarázta Jenna. Én alig kaptam levegőt a döbbenettől, majd különféle -negatív- érzések futottak át rajtam: düh, értetlenség, félelem, rettegés, tehetetlenség, majd nagy fokú csalódottság.
- Hogy tehetted ezt?- jött belőlem az automatikus válaz, amin én is meglepődtem-  Óvoda óta barátok vagyunk! Minden balhét elvittem helyetted, amiben tudtam segítettem, mindig melletted voltam. Pedig valljuk be, te voltál a legnépszerűbb, még kis ötévesként is. Mindenki a barátod akart lenni, és te mindenkivel jófej voltál. De senkire nem számíthattál közülük. És én megvártam amíg kiszórakozod magad velük, majd odajössz hozzám.
- Shade, én nagyon saj...
- Csak ne mondd, hogy sajnálod. Azt sajnálhattad volna, hogy belekevertél a dologba, vagy, hogy egyáltalán te belekeveredtél. De ezt nem sajnálhatod. Ha volt merszed ezt tenni, akkor nincs lelkiismereted, vagyis lelkiismeretfurdalásod sem lehet. Ennyi.
- De Shade... értsd meg, nem élhetek félelemben...
- És én igen?! Pedig semmit nem csináltam, nem én mászkáltam az éjszaka közepén az utcán, egy fiú miatt, én csak otthon ültem, mint mindig és zenét hallgattam, megnéztem a sorozataimat, kidühöngtem magam, hogy a kedvenc párosaim még mindig nem jöttek össze, majd elmentem lefeküdni! És én ezt érdemlem ezért?! -itt lecsapta ma telefont, annyira dühös és csalódott voltam. Az egyetlen barátom elbánt velem, átvert. És ez a legnagyobb csalódás. Önmagamban. A világról alkotott képemben.
Fogalmam sem volt, most mi lesz velem: A szüleim elutaztak, és még egy ideig nem is jönnek haza, az egyetlen barátom sincs itt, aki ráadásul már nem is a barátom. Még egy teknősöm sincs, aki cuki fejjel végighallgatja a problémáimat, pedig én tudom, hogy nem érdekli az életem, csak annyi a kötődése hozzám, hogy én adok neki kaját. Még naplót sem írok, amibe kiönthetném a lelkem, mert egyrészt nem akartam visszaolvasni, saját, szánalomtól csöpögő bejegyzéseimet, másrészt, rettegtem attól, hogy valaki megtalálja, elolvassa, és ellenem fordítja a dolgot.
A nap hátralévő részét a szobámban töltöttem, és unatkoztam. Rajzolni kezdtem, de a vége az lett, hogy magamat rajzoltam le, egy baseball-ütővel a kezemben, amint egy öltönyös pasas elül menekülök, a kedvenc -és egyetlen- magassarkúmban.
Annak ellenére, hogy nagyon későn aludtam el, hajnali ötkor keltem, és nem tudtam visszaaludni. Rossz érzésem volt, mintha valaki figyelne. Mintha várnának rám. Úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, legalább sétálnom el kell menni. A gyenge énem folyamatosan győzködött, míg összepakoltam a cuccaim a kevdenc hátizsákomba: De, ez így pont jó, itt vagy a legnagyobb biztoságban, maradj a fenekeden. Ám én nem hallgattam erre a hangra, mivel túl sokszor elrontotta a legjobb lehetőségeimet.
Felszerelkezve, természetesen farmerben, pólóban és tornacipőben, hátizsákkal a hátamon indultam el, mint valami kommandós, vagy legalábbis túrázó. A hátamon cipeltem a noteszem, a telefonomat, a telefontöltőmet, egy kis vizet és egy szendvicset: Hirtelen ezek tűntek a legszükségesebb dolgoknak, eléggé elővigyázatos vagyok, nem tudtam mennyi időre leszek. A táska alján pihent a dugipénzem, amit a nagy sietségben még a lyukas, rózsaszín zokniból sem szedtem ki, amiben eddig rejtegettem- Ha jól emlékszem olyan 500 dollár körül lehet a gyűjteményem.
Amint kiléptem a lépcsőház ajtaján, félelem vett körül, és- mint utóbb kiderült- nem hiába: A sarkon szembe találtam magam az öltönyös fickóval, aki az utca túloldalán ült az autójában. Amikor megláttam, megállt a szívem egy pillanatra, majd az aszfaltra szegezve a szememet, olyan gyorsan haladtam tovább, hogy egy távgyalogló is megirigyelte volna. Nem tudtam, hová megyek, nem tudtam, hogy a hapsi követ-e, csak egy dolgot tudtam: el kell tűnnöm innen, méghozzá a lehető leggyorsabban. Igyekeztem kis utcákat találni, amiken azért van forgalom, kereszteződéseken kavarogtam, de úgy éreztem hiába. Hátrapillantottam. A fekete autó lassan követett, távolságot tartva, mintha a vezetője azthinné, így nem tudom, hogy követ. Legszívesebben elkezdtem volna rohanni, de számbavéve a tesi egyesem, amit futásból kaptam és az engem követő- elég gyorsnak tűnő- autót, amiről enm akartam megtudni, mennyivel tud menni, nem ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Így bevetettem magam egy kínai étterem mosdójába, leültem az egyik vécédeszkára, megtámasztottam a fejem, majd kétségbeesetten gndolkodtam. Jó kis tervet eszeltem ki. Igaz, ezt is egy filmből vettem, úgy mértem fel a helyzetet, hogy kiférek a vécéablakon.
Még mielőtt véghezvittem fantasztikus tervemet, kiszaladtam az étterembe és vettem egy zacskó rákgolyót, biztos ami biztos. Majd visszamentem a mosdóba, és mint a profik, felmásztam a vécétartáéy tetejére, kinyitottam az ablakot, hálát adtam az égnek, hogy se nem rácsos ablak, se nem olyan pici mint a filmekben. Felültem az ablakpárkányra, kitettem a lábamat, majd lenéztem. Nagyon elkeseredtem, szinte kétségbeestem a látványtól: Körülbelül két emelet magasan lehettem, alattam egy jól megpakolt kukával. Nem tudom, hogy sikerült összeszednem ezt a hatalmas szinteltérést, de nem is igazán érdekelt. Már ott ülhettem egy-két perce, amikor egy igen vészjósló hangot hallottam meg a vécén kívülről, a pulttól:
- Elnézést, nem jött be ide egy barnahajú középmagas lány, hátizsákkal, farmerben és tornacipőben? -itt rájöttem, hogy a férfi rám gondol: Az üzletben rajtam kívül egy platinaszóke, körülbelül harminc év körüli, miniszoknyás nő volt magassarkúban, kistáskával.
- De, de nemrég jött be. -válaszolta az eladó, rémes kiejtéssel.
A fickó, aki gondolom az üldözőm lehetett rákérdezett, hogy hol vagyok. Az a drága pultosnő természetesen megmondta, hogy a mosdóban vagyok. Ekkor lépteket hallottam közeledni. Nem maradt idő a gondolkodásra, ezért kivetettem magam az ablakon.

Remélem tetszett, holnap folytatás :)))